Régen nevettem már annyit, mint azon a napon, amikor arra ébredtünk, hogy végre esik a hó. Miután megállapítottuk, hogy ez a hó már nem az a könnyen olvadó fajta, ebéd után vastagon felöltöztünk, és kimentünk az udvarra. Megkerestük a hólapátot, a szánkót, arra egy pokrócot, Ádám pedig kiválasztott a zöldséges ládából egy répát a majdani hóembere orrának.
A kesztyű azonban az utóbbi évek enyhe telei miatt kikerült az alapvető ruhatárunkból, ezért Ádám esetében egyáltalán nem díjaztam sem a hógolyózás, sem a hóemberépítés ötletét, de beadtam a derekam. Hallgattam, és élveztem a hóban töltött időt, a tiszta levegő illatát. Néhány percnyi hócsata után eszembe jutott, hogy tavaly, miután a nagy káposztaszelővel megvágtam az ujjam, vettem néhány pár gumikesztyűt, hogy a sérülés ne fájjon mosogatás vagy takarítás közben. Valamiért azonban természetellenesnek és zavarónak érzem a kezemen a gumikesztyűt, ezért a legtöbb esetben csak megveszem, és némi idő után elajándékozom valakinek, rosszabb esetben kidobom, mivel épp valami másnak kell a hely a fiókban. Gyorsan beszaladtam érte, felhúztam Ádám kezére, és annak ellenére, hogy ahány felé lóghatott a kezén, annyi felé lógott is, boldogan szaladt vissza a hóemberéhez, hogy elvégezze rajta az utolsó simításokat, aztán csatlakozott a hócsatához.
A délután mély nyomokat hagyott a fiamban is, aki az esti elalvás előtt csak ennyit kérdezett: „Ugye ezentúl minden szünetben esik a hó?”
