Két évvel ezelőtt, amikor beláttam, hogy már képtelen vagyok mindent fejben tartani, megvettem az első határidőnaplómat. A napok egymásra torlódtak, a teendők összefolytak, szükségem volt egy kapaszkodóra a mindennapokban. A jegyzetfüzet azóta az életem állandó része lett. Lefekvés előtt még belenézek, reggel pedig az átlapozásával indítom a napot. Ha nincs nálam, hiányérzetem támad, mintha egy időre megbomlana a rend, amelyhez igazodom. Nemcsak számon tart, hanem biztonságot is ad. A feladatok nem kavarognak tovább a fejemben, helyük van, idejük van. Egy-egy elvégzett teendő kihúzása pedig csendes elégtétel.
Év végén mindig visszalapozok benne. Ahogy nemrégiben sorra vettem a bejegyzéseket, meglepett, mennyi minden történt az elmúlt esztendőben. Sok emlék talán el is halványult volna, ha nem marad nyoma a papíron. Jól kirajzolódtak a nyugodtabb időszakok és azok a hetek, amikor a napok szinte egymásba csúsztak. Akadtak visszatérő sorok is, azaz halogatott teendők, amelyeket hónapokon át újra és újra átírtam, mintha pusztán az áthelyezésük is haladás lenne. Az új év kezdetére azonban szerettem volna ezektől megszabadulni, és tiszta lappal indulni. Ez több-kevesebb sikerrel megvalósult. Az új határidőnaplóm most még szinte üres, egyet azonban már most biztosan tudok. A tavalyi év tapasztalataiból kiindulva idén nemcsak a teendők kapnak helyet a naptáramban. Tudatos döntés számomra, hogy több időt fordítsak arra, ami magától értetődőnek kellene lennie, mégis rendre kevesebb jut rá: a családomra és önmagamra.
