Az utóbbi magyarországi kiruccanásainkat mindig úgy időzítettük, hogy elkerüljük az ünnepeket, mert ilyenkor a határhoz közeli településeket ellepik a turisták, ezt meg nem csípjük. Van egy határfigyelő applikációnk is, ami meglehetősen pontosan mutatja, melyik határátkelőn kell a legkevesebbet várakozni, így legfeljebb csak két-három autó áll előttünk. A közelmúltban is minden simán ment odafelé, jót pihentünk, szórakoztunk, majd a szokásos időpontban visszaindultunk. Ezúttal azonban egy valamire nem figyeltünk, nevezetesen a török vendégmunkások áradatára, ugyanis az ünnepek előtt már megindultak hazafelé Nyugat-Európából. Mikor indulás előtt ránéztünk a határfigyelő applikáció adataira, pirosban volt minden, azaz csak Bajmokon volt két óránál kevesebb a várakozási idő. Annál egy kicsit volt csak rosszabb a helyzet Tompánál, de mivel közelebb voltunk, elzötyögtünk egy hihetetlenül rossz úton a határig. Illetve a kocsisor végéig, mert a határátkelőt először nem is láttuk, olyan messze voltunk. A szembejövő sávon ide-oda rohangáltak a határőrjárművek, villogtak, vijjogtak, mi pedig csigaléptekkel haladtunk. Aztán eltereltek bennünket egy másik irányban, a török vendégmunkások kiszálltak az előttünk haladó kombiból, és hangosan magyaráztak valamit a határőröknek, de azok nem sokat hederítettek rájuk. Szerencsére „feltankoltunk” az út előtt kekszből, üdítőből, falatoztunk, dumcsiztunk, így nem is tűnt olyan soknak az a majdnem két óra. Aztán lepörköltünk Újvidékre egy órán belül…
