A 73 éves nagymamámhoz belépve már majdnem az a jó napot, hogy megkérdezi, hogy haladok a vizsgákkal. Nem azt mondom, hogy lassan már kerülöm szegényt, mert nem akarok erről beszélni, de előfordult már, hogy inkább beszélek neki minden másról, görcsösen ragaszkodva az adott témához, minthogy időt és teret adjak neki ahhoz, hogy felhozza aktuális rémálmomat.
Történt egyszer egy eset, ami után már nem firtatja a témát, ha pedig igen, akkor sem feszülnek pattanásig az idegeink közben.
Hétvége volt, otthon voltam, elmentem hát hozzá meginni egy kávét. Megfőzte és leültünk az ebédlőasztalhoz, de még bele se kortyoltam a kávéba, máris megindult a vallatási szertartás. Na, gondoltam magamban, elég volt, így kicsit (bár nem vagyok rá büszke) erélyesebben megmondtam neki, nem szeretnék erről beszélni. Ült egy darabig csendben, aztán nagyon komolyan rám nézett és megkérdezte: „Lediplomázol még az előtt, hogy én meghalok?” Na! Most én ültem ott csendben egy jó ideig, aztán csak annyit mondtam neki: „Én igyekszem, de neked is kell.”
Jó nagyot fel is kacagtunk, s azóta már én sem feszengek, amikor felhozza ezt a témát.
