A nap óvatosan bújik elő a távoli kukoricások mögül. A levegőben hajnali pára lebeg, keveredik a frissen kaszált fű és az istálló meleg illatával. A falu fölött lassan ébred a világ. Az udvarokban lánc csörren, vödör csattan, valahol egy tehén bőg, jelezve, hogy eljött az ideje a fejésnek. A tyúkok kapirgálnak, az asszonyok vízért mennek a kútra, fejkendőjük alatt kipirult arccal beszélgetnek, a vödörben lévő víz pedig visszatükrözi a nap első fényét.
A házak kéményeiből szürke füst száll, a sparhelten forr a víz, az ablakpárkányon ott gőzölög a tejeskávé mellé tett friss, ropogós kenyér. A gyerekek még álmosan ülnek az asztalnál, az anyjuk sürög-forog, a rádióból halk zene szól, a konyha faliórája egyenletesen ketyeg. Mintha régen az idő is türelmesebb lett volna.
A férfiak ilyenkor már a mezőn vannak. A traktor zúgása összefonódik a madarak énekével, a poros dűlőutakon lassan elindul az élet. A piac felé tartó szekér nyikorgása, a kutyák ugatása, a pékség előtti kígyózó sor mind-mind ugyanannak a reggelnek a részei, amelyet már annyiszor láttunk, mégis mindennap másként éltünk meg.
És valahol ott, a gyümölcsös végében, a régi almafa alatt, a levelek között beszűrődő napfényben még mindig ott a gyerekkor illata: a poré, izzadtságé, kenyérhéjé és a szilvalekváré. Az öregek a kapuban ülnek, botjukra támaszkodva figyelik az utcát.
Közeledik a dél. A falut néhány perc múlva harangszó tölti be, s az élet egy pillanatra megáll. A gyerekek az udvarban fogócskáznak, a kutak vizében visszatükröződik a kék ég, a levegőben száll a por és a melegség. Az emberben valami furcsa érzés ébred – mintha a múlt sosem múlt volna el egészen, csak elbújt volna valahova. A napraforgó közé, a füst és a kávé illatába, a régi házak falai közé.
Igen, ez a mi otthonunk. Egy hely, ahol a reggelek sosem sietnek, ahol a múlt mindig ott ül a jelen mellett az asztalnál, és ahol minden új nap egy kicsit az emlékezésről szól.
