Irigylem némely emberek önbizalmát. Például a kilencvenedik életévén már rég túllévő néniét, aki nem selejtezi ki a régi, csinos ruháit, mert bármikor szüksége lehet rájuk, a kisgyerekét, aki föl se éri még a konyhapultot, de mindenképpen ő szeretné elkészíteni az apjának a délutáni kávét, vagy az unatkozó megmondóemberét, aki neves gyerekpszichológusok és tekintélyes pedagógusok munkáját söpri le az asztalról azzal, hogy egy-két jól időzített pofon mindent megold, esetleg a gázai éhezés megszüntetésére van néhány remek ötlete. Már 1999-ben leírták az utóbbi jelenség tudományos magyarázatát: amikor valami újat tanulunk, egyfajta kognitív torzítás áldozatául esünk, és azt hisszük, a valós tudásunknál sokkal jobban értünk az adott területhez. Ahogy gyarapszik a tudásunk, ez a hiedelmünk lassan elpárolog, mire pedig igazi szakértőkké válunk, már pontosan tudni fogjuk azt is, hogy mennyi mindent nem tudunk.
Ebből is látszik, hogy mindig is érdekelt a lélektan, és sok pszichológiai témájú cikket olvasok, és ezek szerint eljött az ideje annak, hogy megnyissam a saját pszichoterápiás központomat… lehetőleg még azelőtt, hogy túl sok ismeretet szereznék ahhoz, hogy rájöjjek: nem értek én ehhez.
