Az elmúlt időszakban többször is előfordult az, hogy egy-egy dologtalanabb napunkon Romániába utaztunk kirándulás, illetve városnézés céljából. Egy állandóan visszatérő gondolatunk az országgal kapcsolatban az, hogy dolgos emberek lakják. Legyen szó kisebb vagy nagyobb településről, városról, mind-mind rendezett.
– Azért az unió, mégiscsak unió – pattan ki belőlem és a férjemből is sokszor a bűvös gondolat. Többször is megtréfált már bennünket a navigációs alkalmazásunk, és ennek az lett a következménye, hogy kisebb, járatlanabb utcákba is begördültünk, amelyeket meglepetésünkre teljesen hibátlan aszfalt borított be. Ne tessék félreérteni, szoktak ott is csak kátyúzni, természetesen ez sem kerülte el a figyelmünket. Egy-egy apró lyuk miatt ott sem aszfaltozzák újra teljesen az útszakaszokat, de valamiért azt érezzük, hogy ott még a kátyúzásnak is külön művészete van vagy lehet. Mintha többet dolgoznának azon, hogy biztosan tele legyen az a kátyú, mintha vonalzóval mérnék ki a lyukak szélét, hogy a befoltozott út esetleges rendezetlensége ne dobálja az autót.
Néha az az érzésünk támad, mintha siklana az autónk. Ámuldozásunkból akkor ébredünk fel, amikor hazafelé jövet átlépjük a mi határunkat is, és elkezd zötykölődni alattunk az autó.
