Valamikor június végén az udvarunkban üldögélve arra lettem figyelmes, hogy egy feketerigó és egy gerle veszekszik a fűben. A madarak a viadal végén felröppentek, és egyikük a kerítésre, másikuk a diófára szállt. Ekkor vettem észre, hogy a földön egy kis rigó keresi a helyét. Még röpképtelen volt, de amikor észrevette, hogy megindultam felé, ügyesen elugrált előlem, majd a kerítésen pihent meg. Másnap egy téglarakás tetején láttam, ahonnan egy fészertetőre röppent – még nem repült, de a szárnyaival már tudott úgy csapkodni, hogy felfelé irányuló mozgást is végezzen. A tetőről azután egy ágra szállt, és ott várta a szüleit, akik ezután többször is eleséget vittek számára. Egy-két nappal később egy parányi cinegét láttunk az udvar másik részében, miközben szülei a közelben lévő fákról figyelték a mozdulatait. Körülbelül fél órán keresztül tudtam meglesni, hogy mit csinál, mert egyik pillanatban olyan sebességgel indult meg, hogy azt már nem tudtam követni. A madarakat nézve bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk, öt évvel ezelőtt, amikor kertes házba költöztünk, nem adtuk macskatartásra a fejünket. Szeretjük a cicákat, meg tudjuk, hogy jelenlétük feldobja egy otthon hangulatát, de azzal is tisztában vagyunk, hogy bizony a macskák ragadozók, sőt nem is akármilyen ragadozók, nagyon ügyesek és vérengzőek, és a kis madárfiókák könnyen áldozatul eshetnek nekik.
