A minap döbbentem rá, mit is jelent számomra az íz és az illat. Ez a két láthatatlan és megfoghatatlan dolog emlékek hordozói, legboldogabb pillanatok előcsalogatói. Valahogy a kisagyunk legeldugottabb zugában létezhet egy ilyen tárhely, amely megőrzi a főttkukorica sós vagy édesebb ízét, a fekete húsú, lédús meggy zamatát, a kifőtt barack és eperlekvár friss illatát, a napos csibék pihe-puha sárga szagát, a kályhából kiáradó meleg érzését, a rumos kalács aromáját, a nagymama szekrényében álló dunyha dohos szagát – ez mind a tavasz, a nyár, az ősz, a tél. Minden évszaknak megvannak a maga jellemző ízei és illatai, s úgy hiszem, ezek az ingerek gyermekkorban a legintenzívebbek. A legmaradandóbb emlékeket gyermekkorból őrizzük, pontosan tudjuk milyen ízű volt a mama levese, amit a fakanálról szürcsöltünk be, a tata kertjében nevelt sárgabarack íze, anya kézzel mosott ruháinak illata, ma már, felnőttként, nem ugyanolyan ízű sem a leves, sem a sárgabarack, de még a ruhák illata sem. Az idő múlásával minden inger lassan elkopik, minden olyan messze sodorja tőlünk ezeket a láthatatlan dolgokat, bárcsak újra lenne időnk egy jóízűt enni, ráérősen meggyet szedni, dicsérni a szilvából készült pálinkát, és élvezni mindent, amit mi magunk teremtünk meg, mint anno a boldog időkben.
