Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért vagyunk közösségben, ha gyakran képtelenek vagyunk elfogadni, megérteni és tiszteletben tartani egymást? Gyermekként tanuljuk, hogyan kell ezt csinálni, de mikor elérjük a zűrös felnőttkort, előbukkannak a mély, ösztönszerű viselkedési formák, például az önzőség. Itt nem arra gondolok, hogy valamilyen tárgyat valaki csakis magának szeretne, hanem arra a jelenségre, amikor az illető nem lát tovább a saját világán, amikor nem képzeli bele magát a másik helyzetébe, hogy mégis miért történik az, ami. Sokszor mintha megfeledkeznénk arról, hogy nem egyedül vagyunk ezen a bolygón, arról, hogy alkalmazkodni kellene, vagy legalább megérteni a másikat. Elfogadni azt, hogy valaki más élethelyzetben van, ami miatt nem kapcsolódhatunk hozzá az adott pillanatban, vagy egyszerűen csak nem azért él, hogy minden pillanatban a rendelkezésünkre álljon. Ahogyan gyorsul a világ, úgy kopik ki egyre jobban a másik megértése. Vannak, akik már úgy szocializálódnak, hogy csak a saját érdekeiket nézik, nem törődve másokkal, és ez a tendencia egyre dominánsabb. Egyre több szülő tanítja csemetéjét arra, hogy csakis magát vegye figyelembe, azt tegye, ami neki jó, ne gondoljon arra, hogy egy-egy tett vagy szó hogyan hat a másikra. Pedig a szó és a tett olyan, mint a vízbe dobott kő, az általa gerjesztett hullám idővel lecsillapodik, de a kő örökre ott marad a tó mélyén. Ha nem állunk meg időnként egy pillanatra, és tesszük helyre magunkban a dolgokat, akkor szerintem visszafordíthatatlanul személytelenekké válunk, tiszteletlenekké, és ebből adódóan meg nem értettekké. Valóban ezt akarjuk?
