Vannak olyan napok, amikor többet érne az ágyban maradni, és átaludni az egész napot úgy, ahogy van. Az autó csomagtartójába pakoltam be egy savanyú káposztát is tartalmazó csomagot. Gondosan becsomagoltam: bedobozoltam, több zacskóba bekötöttem, tudom jól, hogyan kell, rutinosan pakolok. Jó lesz ez, kitart a városig, annyira nem hepehupás a város és a falu közötti út, és én sem vagyok egy versenyautó-sofőr. Útközben azonban átfutott agyamon a gondolat, nem megyek rögtön haza, beugrom az egyik plázába, és berámolok ezt-azt, minek forogjak oda-vissza a városban délután, csúcsidőben. Amikor kinyitottam a csomagtartót, hogy betegyem a holmikat, volt mit látni, de érezni is! A batyu eldőlt, a káposzta összes leve kifolyt, tocsogott a csomagtartó szőnyegbélelése. Amikor kiemeltem, szinte csermelyként folyt ki a lé a zacskóból. Ahogy topogtam ide-oda, kioldódzott a cipőfűzőm, összevissza tappogtam, hogy legalább a fűző megússza szárazon, és ne vágódjak hasra, na de eközben valaki nagyon akart velem beszélni, legalább háromszor lecsengette a mobilomat, ami a hátizsákomban volt. Azt se tudtam hova legyek. Az arra elhaladók gondolom, jót szórakozhattak rajtam, hiszen azt látták, hogy zenére „táncolok” egy nyitott csomagterű autó előtt, közben pedig „jókedvemben” még cseppeket is hányok. Így visszagondolva, én is nevettem volna akkor saját magamon, habár nem voltam muris kedvemben.
