Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozok a járdán összevissza támolygó gyalogosokkal, az úton kiszámíthatatlanul meg-megcsellenő biciklisekkel és autósokkal. Kezdetben részegnek hittem őket, akik nem ismertek mértéket az ital terén, és lerészegedtek. Aztán beláttam, tévedek. Bár tényleg mámorosak, de nem az italtól, hanem a mobiltelefontól, amely által beszippantotta őket a virtuális világ, és a függőség rabságba ejtette. Nem látnak és hallanak, a mobil nélkül létezni is képtelenek.
Elképesztő látvány, amikor a diákcsapat battyog az iskolából hazafelé, mindegyikük kezében mobiltelefon, és előrelógó fejjel bámulják a villódzó képernyőt. Ha nem vigyázol, letaposnak! Viszont ők kevésbé közveszélyesek. Nem úgy, mint azok az autósok, akik két kézzel fogják a mobilt, kezüket a volán tetején pihentetve vezetnek. Pontosabban: telefonoznak és közben vezetnek is. Vagy éppen lefelé nézve, egyik kézzel a telefont nyomják, másikkal kormányoznak ide-oda az úton. Életveszélyesek! Akárcsak azok a kerékpárosok, akik egyik kézzel a kormány szarvába, a másikkal a mobilba kapaszkodva és azt bámulva kacskaringóznak az úton, a járdán, a téren összevissza, senkire sem figyelve és ügyelve.
Húsz éve még jót nevettünk azokon a próféciákon, amelyek szerint a jövőben a gépek átveszik az uralmat az emberek felett. Sajnos napjainkra ezek valósággá váltak. A gépek leigáztak bennünket, mert a társadalom nagy része a mobiltelefonok és más virtuális világot sugárzó készülékek uralma alá került. Pedig a mobiltelefon csak egy „buta gép”. Mivé leszünk, ha az emberfeletti mesterséges intelligencia és az általuk vezérelt robotok célkeresztjébe kerülünk? Mert állítólag, hamarosan már ezek kopogtathatnak az ajtónkon, vagy már be is kopogtattak, csak mi még nem tudunk róla.
