Nem ugyanakkor ünnepeljük a karácsonyt, én korábban, Đole később. Ennélfogva nem az ünnepen viszek neki ajándékot, hanem a téli tanítási szünet kezdete előtt. Đoleval egy riport készítése során ismerkedtem össze, valami furcsa megérzés nyomán kölcsönösen megkedveltük egymást. Đole árvaházban él, noha nem árva. Bizonyára ezért is hívják a nevelőintézetet kacifántos és megszépítő, ám találó elnevezéssel szülői gondoskodás nélkül nevelődő gyerekek otthonának. Đole jó hírnevű iskolába jár, megismerkedésünkkor másodikos elemista volt, dicsérték az iskolában, az otthon igazgatónője nemkülönben. Aztán fél év múlva hallottam, ceruzával megszurkálta a tanítónőjét.
Megyek most is a kis cuccommal az otthonba, autómakett, külföldi csokoládé, apró nyalánkságok a csomagban, valamiféle olyan pakkal, amit a gyerekek általában Mikulásra, karácsonyra vagy újévre kapnak a családban. Đole, aki már szocializálódott az iskolában, nem böködi többé íróeszközével a tanítónőt, továbbra is jeles diák, most egyedül játszik az otthon udvarán. A hótól és sártól szennyes betonpályán egykedvűen rugdalja viharvert labdáját. Tavaly ugyanez a kép fogadott. Társai tévéznek, számítógép előtt ülnek, olvasnak, a melegben múlatják az időt, ő a labdával osztja meg magányát. Hirtelen elszégyellem magam, legszívesebben a bejárat melletti szemétkosárba dobnám a télapós zacskóba csomagolt ajándékot. Đolénak nem erre a csomagra lenne szüksége karácsonykor. Se fiatal életében. Számára a karácsony üres fogalom, esetleg annyit jelent, hogy ajándékot kap. De nem igaz, a csomag átvétele után belenéz a zacskóba, gyors leltárt tart, majd sürgősen búcsúzik: megyek, megosztom az édességeket a barátaimmal – mondja. Ő nem a családi fészekben ismerte meg a karácsony fogalmát – neki a szívéből nőtt ki.
