Melegszik az idő, közeleg a nap, mikor végre előkerülnek az ültetéshez szükséges szerszámok, a hónapok óta kincsként gyűjtögetett magvacskák, és beindul a varázslat. Ha lehunyom a szemem, már érzem a reggeli napsugarak fürdette föld illatát, hallom az ébredező bogarak zümmögését, a még kicsit csípős szél játékát a rügyektől dagadozó fák koronái között.
Ha becsukom a szemem, felidézem a virágzó jácint mámorító illatát, derekamban érzem napsütés gyógyító melegét. Minden porcikám áhítja a tavaszt, az új életet. De még benn ülők a házban, egész nap esik. Ilyenkor nem lehet a szántóföldre menni. A palánták viszont vidáman hancúroznak az ablakpárkányon. Naponta többször is megdicsérem őket, hogy szépen gyarapodnak, nem veszekednek a hely szűkössége miatt, és velem együtt türelmesen várnak az ültetésre. Ez teszi elviselhetőbbé a tudatot, hogy még egy ideig be kell gyújtani, be kell húzódni, várakozni kell.
