Az egyik közösségi oldal nyílt csoportjában egy falusi bácsi házi készítésű kolbászt kínál eladásra, ezer dináros kilónkénti áron. A portékáról fotót is mellékelt, amelyen egy jó méteres rúdon, akár egy függőhintán, szikkadó kolbászrudak himbálóznak. A hirdetés alatt több tucat hozzászólás olvasható, melyek alapján autentikus képet kaphatunk a vajdasági kisemberek szellemi profiljáról, világlátásáról, motivációiról, sőt: műveltségéről is. A hozzászólók zöme ugyanis keresetlen szavakkal illeti a pénzsóvár „zughentest”, aki nem átall ennyit kérni a kolbászért, holott élősúlyban pár száz dinárba kerül a sertéshús kilója. Többen a fotóba kötöttek bele, és megvádolták a bácsit azzal, hogy a kolbász színe alapján biztos fűrészporral szaporította meg a tölteléket. Volt, aki a szemére vetette, hogy ha már „feketén” vágott, nyilván ellenőrizetlen hústerméket árul, lehetne kevésbé rátarti és kapzsi, és legalább hajlana az alkura. Néhányan persze a politikát és a párthűséget is beleszuszakolták a témába, hisz a közvélekedés szerint csak annak van pénze ilyen drága ételre, aki jó munkahelyre protezsálta be magát, így van miből költekeznie. Egyetlen hozzászóló fogta csak a bácsi pártját, hangsúlyozva, hogy minek lamentál, akinek nem áll szándékában vásárolni, és a kötekedés helyett inkább magukba szállhatnának az emberek, hisz a bejegyzések zöme hemzseg a helyesírási hibáktól. Véleménye szerint a szerencsétlen disznó, melyből a kolbász készült, helyesebben le tudta volna írni azt a sok „fröcsögést”. A kolbászárus bácsi pedig bölcsen hallgatott. Alighanem megsejthetett valamit a marketing lényegéről, miszerint mindegy mit, csak beszéljenek az emberről, az már fél siker.
