Egyre rosszabb a lelkiállapotunk, az eredmények szinte elborzasztóak. A lakosság mintegy 15–20 százaléka depressziós, és ez még rosszabb lesz. Egyre többen vélik úgy, hogy az ember ma csak magára számíthat. Ha hozzátesszük, hogy bizonyos felmérések szerint nálunk legrosszabb az esély a lelki egészség megőrzésére, akkor szinte kilátástalan a helyzetünk.
Az, hogy a családok zömében a vágyottnál kevesebb gyermek születik, és sokan azt érzik, hogy esélyük sincs az önmegvalósításra, de még terveket sem mernek szőni, éppen azt jelzi: rossz úton járunk.
Bennünket, szerbiaiakat az évtizedben mérhető tartós stressz, a rossz munkahelyi, utcai légkör, az erőszakos, ellentmondást nem tűrő irányítás betegített meg. A szakemberek azt javasolják, hogy kerüljük a bizonytalanságot rejtő helyzeteket, ne tekintsünk minden nehézségre borúlátóan, ne rágódjunk olyasmin, amin nem tudunk változtatni, nézzük a dolgok pozitív oldalát, próbáljunk lazítani.
Igyekszem megfogadni tanácsaikat, de nekem mindez nem igazán sikerül. Hogy miért?
Nekik valószínűleg kisebb kihívást jelent eljutni autóval vagy tömegközlekedéssel városuk egyik részéből a másikba, parkolni a belvárosban, a rendőrségen a személyes dokumentumokat intézni, szakorvosi vizsgálatra időpontot kapni, a családi költségvetéssel meg úgy gazdálkodni, hogy mindenre jusson, de valamennyi azért maradjon is tartalékban. És sorolhatnám tovább...
