Ez a történet a Világtanítóról szól, ugyanis hívei, a teozófusok legalábbis így nevezték őt. E 19. században alakult szinkretista vallási mozgalom egyik főideológusa, a „tisztánlátó” Charles Webster Leadbeater talált rá 1909-ben Indiában a nagy reményekre hivatott gyermekre. Jiddu Krishnamurtit – így hívták őt – ezután Annie Besant, a Teozófiai Társulat vezetője vette pártfogásába. Az ifjú, akin állítólag a világ sorsa múlott, hamarosan Anglia legjobb iskoláiban tanulva készülhetett messiási szerepére. A teozófusok egy része Majtrejának, a jövendő kor buddhájának megtestesülését tisztelte benne. Csillag Rendje elnevezéssel követőiből több tízezer tagot számláló rend alakult. A világot lángba borító nagy háború utáni években tömegek látogatták az előadásait, és hívek ezrei csüngtek a szavain. Úgy tűnt, minden a teozófusok által megálmodott beteljesülés felé halad. 1929-ben azonban összetörtek az álmok. Krishnamurti általános megdöbbenésre föloszlatta a Csillag Rendjét és lemondott a ráerőltetett világmegváltói szerepről. Ekkor hangzottak el híres szavai: „Úgy gondolom, az Igazság kitaposott ösvények nélküli föld, semmilyen út, semmilyen vallás, semmilyen szekta nem vezethet el a közelébe.”
Mit tettek a teozófusok, miután hallották annak az embernek a szavait, aki nem vallotta már magát a kor világtanítójának, mégis azzal a páratlan tanítói hatalommal szólalt meg, amiről a hiteles tanító hangja megismerszik? A messiásváró teozófusok többsége elfordult tőle. Ők nem ilyen megváltót akartak maguknak.
Az ember az önámítás utánozhatatlan nagymestere, olyan lény, akinek a füle mögött is füle van: a külső fülével érzékeli a hangrezgéseket, érdeklénye irányította értelmének belső fülével pedig megszűri azokat. Így állhat elő az a furcsa helyzet, hogy a megkettőzött fülű ember csak azt hallja meg, amit meg akar hallani, amit pedig önmaga miatt meg kellene hallania, arról nem vesz tudomást. Így veszik el számára az Igazság, amihez semmilyen út, semmilyen vallás, semmilyen szekta nem juttathatja el.
