„Jordan egy külön kategória”

Željko Rebrača az egy generációval ezelőtti szerb (akkor jugoszláviai) kosárlabda meghatározó alakjaként máig aktív szerepet vállal a sportág hazai alakulásában. Az Apatin környéki Bácsszentivánról (Prigrevica) származó exklasszis 1992-ben a Partizannal és 2000-ben a Panatinaikosszal is megnyerte az Euroligát, utóbbi esetben ráadásul a négyesdöntő MVP-je lett, majd hat szezont töltött a tengerentúli elitligában, összesen 215 meccsen pályára lépve. A profi karrier utáni élete tavaly júniusban vett nagy fordulatot, amikor az újvidéki Vojvodina elnöke lett. Željko Rebračával klubvezetői teendőiről, valamint profizmusról, az NBA múltjáról, jelenéről és változásáról beszélgettünk.

Hogyan értékeli, hogy a Partizan és a Crvena zvezda újra szerepelhet az Euroligában? Milyen hatása lehet ennek?

– Jó látni, hogy újra ilyen magasan járnak a fővárosi csapataink, ami nagy motivációt jelent a gyerekeknek, akik megláthatják a legszínvonalasabb európai kosárlabdát a hazai klubok által. Sajnálom viszont, hogy nincs túl sok saját nevelésű játékosunk ezekben a csapatokban, mert egyszerűen kevesen vannak, akik ezen a szinten képesek teljesíteni, ez is az utánpótlás-nevelés fontosságára hívja fel a figyelmet. Mindezek ellenére felemelő érzés a tömött csarnokokat látni, egyértelmű, hogy hatalmas szórakoztató értéke van az eseménynek. Életem egyik nagy álma, hogy ezt a hangulatot visszahozzuk Újvidék városának a Vojvodina révén. Úgy gondolom, hogy ötéves távlatban esély lehet erre, először természetesen az ABA-liga első vonalába kell bejutnunk.

Sok tapasztalatot szerzett az NBA-ben is. Hogyan látja jelenleg az elitligát, és milyen tendenciák érvényesülnek ahhoz képest, amikor, kb. két évtizede, ott játszott?

– Az NBA folyamatosan alakul, fejlődik, a vezetői rendszeres elemzéseket végeznek. Nekem jelenleg kevésbé tetszik a játék, mint régebben, a védekezésről lekerült a fókusz, és óvatosabban, puhábban játszanak. Az analízisek tárgya jelentős mértékben az, hogy mennyi szurkolót vonzanak a meccsek, ilyen értelemben az NBA-t eladták. Különösen figyelnek például a kínai vagy a dél-amerikai piacra is, és a siker mértéke jórészt a nézőszámon múlik, ez alapján döntik el, jó úton járnak-e. Jó mutatója ennek a felhígulásnak az All Star-mérkőzés is, amit régebben sokkal komolyabban vettek a kosarasok is, ma már sokszor viccelődésbe, könnyelműségbe fordul át, épp ezért nem is igazán nézem manapság.

Régen sokkal-sokkal agresszívebben, durvábban játszottak a ligában, egészen máshol voltak a határaik a szabálytalanságoknak. Sokkal jobban figyeltek az erős védekezésre, a szurkolók is élvezték és kedvelték a Dennis Rodman-típusú hozzáállást, a harc hangulatát. Olyan korban játszottam az NBA-ben, amikor Hakeem Olajuwonok, Shaquille O'Nealek határozták meg a játék keménységét, mára mindez eltűnt. Nagyban változtatott a rengeteg hárompontos, Steph Curry és az őt követő trend egymaga sokat módosított az NBA képén.

Az ilyen trendváltozások azzal is járnak, hogy másfélék lesznek a legnagyobb sztárok.

– Nem tetszik, hogy egyáltalán össze próbálják hasonlítani LeBron Jamest Michael Jordannel. Mindkettő ellen játszottam, Jordannel a karrierje végén, LeBronnal a karrierje kezdetén. Jordant nem is lenne szabad beszámítani ezekbe a fejtegetésekbe, ki kell venni belőle, mert egy különálló kategóriát képez tehetség, fizikai képességek, játékintelligencia, hozzáállás szempontjából. Jordan a védekezésből is presztízskérdést csinált, volt olyan év, hogy egyszerre volt a liga legjobb védője és a pontkirálya. Igazi gyilkos ösztön dolgozott benne, és a mai ligában ötven pontot átlagolna, hiszen ő egy sokkal keményebb korszakban szállította a 30 pontos átlag feletti szezonokat. A munkamorálja is híres volt, szinte mániákusan edzett, de semmit olyat nem várt el a társaitól, amit ő ne tett volna meg. Másrészt ennek a kegyetlen munkának a másik oldala az volt, hogy sorra hozta az eredményeket, így aki vele tartott, szintén a csúcsra jutott.

Azért nem csak a játék stílusa változott meg az utóbbi időszakban.

– Nagy változás az én időmhöz képest még, hogy mára az átlagos szerződés 7-8 milliós, ami mintegy négyszer-ötször több, mint húsz éve, még az újoncbér is megközelíti az egymillió dollárt. Mindez a hatalmas piacosodás, a franchise-termékek, reklámbevételek, széles körű PR-tevékenység eredménye, ebből a szempontból viszont lenne mit tanulnunk tőlük. A meccsélményeket családi eseménnyé kell tennünk, gondoljunk csak a meccsközi szórakoztatásra, a szünetekben, időkérésekben a szurkolókat folyamatosan bevonó történésekre. Mindezzel több fiatalt és gyereket támogató családot is bevonzhatnánk a kosárlabda világába, a Vojvodinánál határozottan ennek az élménynek a megteremtése a célom. Nyilván mindennek az alapja a minőségi kosárlabda, az csalogatja főleg az embereket, de manapság ezeknek a szempontoknak is nagy figyelmet kell szentelni. A Vojvodinánál egyelőre még fejlesztjük ezt a tevékenységünket, de nagyon jó, hozzáértő, elkötelezett embereink vannak a feladatra. Szerencsére a közegünk is adott hozzá, az emberek egyre többen jönnek el a meccseinkre, és a gazdasági szereplők, a szponzoraink is felismerték a lehetőséget az építkezésben.

Ennek az élménynek a megteremtése nagyban hozzájárul a sikerhez, de nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Mennyi esély van rá, hogy a jobb anyagi körülmények, a stabilitás megteremtésével a legjobbjaink nagyobb arányban maradjanak meg a csapatnál?

– Nyilvánvalóan szerepe lehet benne. A tapasztalatom szerint a másik fontos tényező a hazai játékosok motiválásában, hogy megbecsült, tisztelt sportolóként tekintsenek rájuk a városban, a saját környezetükben, hogy büszkén viselhessék a csapat ruhadarabjait, és érzelmileg kötődjenek a klubhoz, a helyhez. Fontos, hogy legyen valami érzelmi kapocs a játékos és a csapat között, a kosarasnak szeretnie kell a játékot és a közeget, ahova tartozik, hogy igazán eredményes lehessen. A Vojvodinánál egy ilyen közeg megteremtése a feladatom, egyfajta életcélom, és az már a jövő kérdése, hogy ha sikerül megvalósítani, akkor a legjobbak milyen irányban folytatják a karrierjüket.