„Nem létezik könnyű út a sikerig”

Željko Rebrača az egy generációval ezelőtti szerb (akkor jugoszláviai) kosárlabda meghatározó alakjaként máig aktív szerepet vállal a sportág hazai alakulásában. Az Apatin környéki Bácsszentivánról (Prigrevica) származó exklasszis 1992-ben a Partizannal és 2000-ben a Panathinaikosszal is megnyerte az Euroligát, utóbbi esetben ráadásul a négyes döntő MVP-je lett, majd hat szezont töltött a tengerentúli elitligában, összesen 215 meccsen pályára lépve. A profi karrier utáni élete tavaly júniusban vett nagy fordulatot, amikor az újvidéki Vojvodina elnöke lett. Željko Rebračával klubvezetői teendőiről, utánpótlás-nevelésről, illetve a szerb kosárlabda helyzetéről beszélgettünk.

Milyen körülmények között vette át a Vojvodina vezetését, és milyen szempontok alapján irányítja a nagy múltú klubot?

– Több mint egy évvel ezelőtt kezdődött a történet, amikor Miloš Vučević akkori újvidéki polgármesterrel arról beszélgettünk, hogy a Vojvodina csapata és Újvidék városa a mostaninál többet, jobb állapotot érdemelne. Feltérképeztük a pillanatnyi helyzetet, a költségvetési problémákat, és elkészítettünk egy ötéves stratégiát a jövő építkezésére nézve. Ebben nemcsak a felnőttcsapat szerepelt, hanem az utánpótlás-nevelésre is hangsúlyt fektettünk. Az a vágyunk, hogy a Vojvodinába visszahozzuk azt a szellemiséget, a hangulatot, amit évtizedekkel ezelőtt képviselt, a konkrét célunk pedig az, hogy néhány éven belül bejussunk a regionális ABA-liga első vonalába. Az itteni emberek szeretik a kosárlabdát, és Újvidék megérdemelné ezt a szintlépést.

A városvezetőség is felismerte a projekt jelentőségét, és mintegy 50 millió dinárral támogatott minket, amiből a korábbi tartozások mintegy 70 százalékát már visszafizettük. Emiatt ugyanakkor az I. ligában az egyik legkisebb költségvetésből dolgozunk, ennek ellenére az elsővel pontszámot tekintve holtversenyben, harmadik helyen zártuk a bajnokságot. Fiatal edzőnk van Miloš Isakov személyében, aki Svetislav Pešić szakmai stábjában is jelen van, és korosztályos válogatottat is irányít. Nagy gondot fordítunk a kadét- és a pionírcsapatra, mindkettő az országos élvonalban szerepel. Emellett arra törekszünk, hogy az újvidéki gyerekeknek a Vojvodina legyen az első opció a komolyabb szintlépésre, és szeretnénk egyfajta ernyőszervezetként működni a fiatalok számára, akiket magunkhoz hívnánk a különféle kisebb helyi kosárlabda-iskolákból. Úgy szeretnénk ugyanakkor véghez vinni ezt az együttműködést, hogy kölcsönös előnyökkel járjon. Az alapok lefektetését különösen fontosnak tartom, és arra törekszünk folyamatosan, hogy jó feltételeket biztosítsunk a fiataloknak, az utánpótlás nevelésének, mert erre szeretnénk építeni. Ha így nézzük, akár a felnőttválogatott problémáinak a gyökere is valahol ezen a területen keresendő, nemcsak nálunk, hanem országos szinten gondok vannak ezen a téren.

Egy sportcsapat akkor tud igazán vonzó lenni, ha többet nyújt, mint csak a sportélmény…

– Újjá szeretnénk éleszteni a Vojvodina identitását, például a SPENS csarnok hangulatával, a különböző jellegzetes mezekkel, öltözéki kiegészítőkkel, sportszerekkel, hogy ezek beazonosíthatóan a mi kultúránkat mutassák. A játékosok rendszeresen megkapják a fizetésüket, és kötődnek a csapathoz, ezáltal is kialakult egy új energia, amit talán a szurkolók is egyre inkább megéreznek, hiszen szemmel láthatóan egyre többen járnak el a hazai meccsekre.

Úgy gondolom, hogy a sport az egyik legfontosabb nagykövete, képviselője egy országnak, ezért vissza kell állítanunk azt a presztízst, amit korábban élveztünk ezen a vidéken, a lehetőségeink adottak hozzá. Ehhez kapcsolódóan különösen örülök annak, hogy az utóbbi időben a kiemelkedő eredményeket hozó sportolóink nagy megbecsülésben és állami támogatásban részesülnek, hiszen ezzel elismerik azt a hatalmas munkát, amivel elérték ezt a szintet.

Hogyan épül fel a Vojvodina első kerete?

– Próbáljuk visszahozni azt az építkezési szellemet, hogy a csapat gerincét a saját nevelésű fiataljaink képezzék. Ha a fiataljainkat magas szinten képezzük, rendszeresen foglalkozunk velük, és a lehető legjobb körülményeket biztosítjuk a számukra, akkor akár tőlünk is tehetik meg a következő lépést a nemzetközi karrier felé. Másrészt a fiatal játékosainknak egy vonzó dolog lehet az újvidéki élet, hiszen ez egy gyönyörű, élhető város. Sajnos azonban egyelőre gondok vannak az alapokkal, az utánpótlással.

Miben mutatkoznak meg ezek a gondok? Megváltoztak a játékosok, a fiatalok?

– A saját belgrádi akadémiámon is azt látom, hogy szinte mindenki az anyagiakon keresztül nézi a kosárlabdát, és azonnal a lehető legnagyobb eredményeket szeretnék elérni. Nincsenek egy szinten a vágyak és a befektetett munka. Mert a rengeteg munka, a sok izzadság, a nemritkán „véres verejték” nélkül lehetetlen komoly sikereket elérni, és ezt kéne megérteniük a fiataloknak, nem beszélve a rengeteg lemondásról és a pszichológiai terhekről, amelyekkel egy profi pályafutás jár. Szerintem nem a fizikai fájdalom, szenvedés a legnehezebb a sportoló életében, sokkal inkább a mentális, pszichológiai nyomás, amit folyamatosan el kell viselni a színvonal fenntartásához, a határok feszegetéséhez. Mindezt meg kell érteniük a fiataloknak, akiket ráadásul sokszor egy még motiváltabb szülő hajt – az ilyenektől néha megkérdezem, miért nem próbálkoznak meg ők maguk vele…

A pénz is komoly gondot okoz olyan értelemben, hogy amikor a szülők befektetnek a jövő sikereibe, azzal elveszik a gyerektől a sikeréhséget. Gyakori tévút manapság a fiatalok esetében, hogy nem sportolói célt tűznek ki maguk elé, hanem azt, hogy megélhessenek a kosárlabdából. Jó esetben ennek nem így kéne működnie, hanem úgy, hogy a kemény munkájával űz egy célt – válogatott lesz, bekerül az NBA-be stb. –, a meggazdagodása pedig csupán ennek a következménye. Ahhoz, hogy igazán sikeres legyél a sportban, szeretned kell azt, és ez akár minden másra is igaz az életben. A szülők jelentős része megélhetési lehetőség miatt küldi el edzeni a tehetséges vagy tehetségesnek vélt gyerekét. A tehetség ugyanis szerintem legfeljebb 2–5 százalék, és a kimagaslóan tehetséges játékosok is rengeteget edzenek ahhoz, hogy megvalósítsák a céljaikat. A szorgalmasan edző sportoló mindig jobb lesz annál, mint aki tehetséges, de nem gyakorol rendszeresen, és mindez egy komoly akadályt jelent manapság a fiatalok nevelésében. Mindezt a saját bőrömön tapasztaltam, és ezt a mentalitást szeretném közvetíteni a fiatalok felé, bár kétségeim vannak, mennyien értik meg, hogy nincs egyszerű és könnyű út a sikerig.

Térjünk át egy másik témára, bár vélhetően köze van az utánpótláshoz… Hogyan értékeli a szerb válogatott elmúlt években mutatott teljesítményét, relatív sikertelenségét?

– Több szempontból is vannak gondok, már a különféle versenyek között, hiszen az Euroliga és a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) két különálló szervezet, és a klubtorna gyakran nem engedi meg a nemzeti csapatban való szereplést, ami az NBA-re is érvényes. Ilyen esetekben a második-harmadik kerettel megyünk neki egy-egy tornának vagy selejtezőnek, amelyekben gyakran azok az országok járnak jobban, amelyeknek nincs NBA-játékosuk. De amikor a távolról sem legerősebb csapatunkkal kikapunk valamelyik fontos találkozón, akkor nem a játékosok a hibásak, ők is nagyon jó kosarasok.

Másrészt az utánpótlás hiányossága itt is megmutatkozik, hiszen valamikor ötven–hetven kiemelkedő játékosunk volt, akikre számíthattunk ilyen esetekben, most viszont húsz ilyen szintű emberünk sincs. A régi idők dicsőségében élünk, abból viszont mára már semmi sem maradt, és ma talán négy-öt olyan játékosunk van, akik világklasszisok, és ha visszavonul Jokić, Bogdanović, Teodosić, Micić, akkor jogosan kérdezhetjük meg, hogy kik lesznek az utódaik. A spanyol válogatott az utóbbi időszakból nagyon jó példa, hogy milyen magasra lehet jutni, ha egy ország elegendő forrást fektet az utánpótlás nevelésébe. Nekünk ezen a téren sokat kell fejlődnünk, az embereknek, a gyerekeknek, a szülőknek is meg kell érteniük, hogy ez egy folyamatos építkezés, aminek sokéves távlatban lehet eredménye. Amikor felidézzük a régi idők szép emlékeit, az emberek gyakran elfelejtik, hogy azok mögött az eredmények mögött milyen színvonalú és mekkora munka állt. Aztán azt a helyzetet is el kell fogadnunk, hogy megváltozott a profizmus – főleg az NBA – és a válogatott viszonya, hiszen régen még az utóbbiban kellett jól teljesíteni ahhoz, hogy valakinek ígéretes nemzetközi klubkarrierje legyen. Az lenne az ideális, ha létezne valamiféle arany középút ebben a kérdésben, hogy a hazafias hozzáállás, a válogatott súlya ne vesszen el. A szerb kosárlabdában hatalmas lehetőségek rejlenek, az emberek mentalitása is a lehető legjobb a versenysporthoz, de a kemény munkát nem lehet megspórolni.