Segítségnyújtás mindenekfelett

Belesimulnak az életünkbe, megszoktuk a létezésüket, csak akkor tűnne fel, hogy mennyi mindent tesznek értünk és a közösségért, ha már nem tennék. Az ilyenek azok, akik észrevétlenül, dicséretet nem várva végzik azt az áldásos tevékenységet, amely bizony sokak életét megkönnyíti, sőt, sok esetben meg is menti. Az ünnepnapokkor, a világnapokon megemlékezünk egy pillanatra róluk, eszünkbe véssük, hogy milyen jó is, hogy vannak nekünk. Ilyen a Vöröskereszt is, amelynek hete épp most, május 8-ától 15-éig zajlik. Ennek apropóján a  Vöröskereszt magyarkanizsai szervezetének látószögén és tevékenységein keresztül próbálunk közelebbi képet adni arról, hogy mi mindennel foglalkoznak, illetve arról is, mennyiben kell követnie egy ilyen szerteágazó tevékenységet folytató szervezetnek a világ változásait.

Hodik Erzsébet, a magyarkanizsai Vöröskereszt jelenlegi elnökének neve és arca mára már nemcsak a helybeliek, hanem a környékbeliek és a vöröskeresztesek távolabbi tagjai számára is minden bizonnyal egybeforrt a szervezettel. Évtizedek óta oszlopos tagja a Vöröskeresztnek, így a legilletékesebb arra, hogy meséljen a régebbi időkről is, amelyekre visszagondolni oly jó. Persze, nem mindenre, arra azonban mindenképp, hogy a nehézségek, sőt a katasztrófák hogyan élhetőek át, élhetőek túl úgy, hogy a tanulságokat levonva bölcsebben haladhassunk tovább az utunkon. Vannak ugyanis olyan helyzetek, természeti csapások, háborúk, amelyekből ha akarnánk, akkor sem tudnánk kivonni magunkat, viszont az ilyen helyzetekben is nagyon sok esetben érvényes a Segíts magadon, Isten is megsegít! mondás. Amikor meg valamilyen okból kifolyólag nem tudunk segíteni magunkon, akkor ott a Vöröskereszt, amely oly sok esetben bizonyított már az elesettek felkarolása terén, akár szó szerint, akár metaforikus értelemben.

– Huszonöt évet dolgoztam a Vöröskeresztben és nyolc éve vagyok elnök. Mint mindenben, a Vöröskeresztben is változtak azok a feladatok, amelyeket az élet forgataga és a világot érintő események változásai tükrében el kellett látnunk. A kilencvenes éveket meghatározta a háború, a menekültek, aztán jött a gazdasági válság – mesélte Erzsike, aki úgy fogalmazott, hogy mindez a Vöröskereszt munkájára is rányomta a bélyegét.

– Hosszú ideig nagyon komolyan kellett foglalkoznunk ezzel, sok energiát kellett rá szánnunk. Ezt követően a pályázatoknak köszönhetően újabb tevékenységeket is felvehettünk a Vöröskereszt programjába. Az idősekkel, sérültekkel való törődés is ide sorolható, amelyben szintén megtaláltuk a helyünket, és nagyon komolyan dolgoztunk a céljaink elérése érdekében – mesélte az elnök, aki a két évtizeddel ezelőtti állapotokat is fel tudta idézni.

– Egy rövid ideig még azok a klasszikus tevékenységek határozták meg a munkánkat, amelyek magukba foglalták a véradások megszervezését, az egészségügyi megelőző tevékenységeket, valamint foglalkozhattunk a fiatalsággal is, alkalmanként csomagokat oszthattunk, ruhákat adományozhattunk, amire nagyon nagy szükség volt, sőt pénzt is gyűjtöttünk, amiből a legalapvetőbb dolgokat tudtuk biztosítani a rászorulóknak – mesélte a mostani elnök, aki arra is visszaemlékezett, hogy nem mindig állt rendelkezésükre a mostani tágas, rendezett és szép épület, amiben a Vöröskereszt jelenleg működik, egykor be kellett érniük kevésbé korszerű körülményekkel.

– A nagyutcán dolgoztunk, ott kezdtük. Dencs Marika volt az elnök, majd később Dongó Zoltán, aki húsz éven keresztül vállalta ezt a feladatot. Aktivisták azonban abban az időben sokkal többen voltak – mesélte Erzsike, aki szerint sok bonyolult dolgot oldottak meg, sokszor még véradáskor is kölcsön kellett kérniük a székeket.

– A népesség fogyatkozásával a tapasztalataink szerint a Vöröskereszt minden ágazatában érezhető a gyerekek, fiatalok hiánya is. Legyen szó akár a véradásról, akár az aktivisták számáról – mondta az elnök, aki azonban még véletlenül sem panaszkodni akart ezzel, sőt hangsúlyozta, hogy dicsérendő a fiatalok tenni akarása, csupán érezhető a fogyatkozás itt is, mint mindenhol.

– Az elsősegélycsapatokkal tartományi versenyekre jártunk, sok esetben a legjobb helyezéseket is sikerült elhoznunk – mesélte Erzsike, akire magam is úgy emlékszem, mint arra a személyre, akinek az óvó szárnyai alatt zajlottak az első vöröskeresztes táborok, amelyekben részt vehettem, hiszen mindegyikünkre odafigyelt, sőt mindent megtett azért is, hogy maradandó élményekkel gazdagodhassunk az együtt eltöltött idő alatt. Jómagam például akkor úsztam életemben először a Tiszában, amikor a tábor résztvevője voltam, és biztos vagyok benne, hogy többen voltunk olyanok, akik a falusi környezetből a kisvárosi környezetbe csöppenve igazi nagyvárosban érezték magukat, amit ugyancsak a Vöröskeresztnek, illetve Erzsikének köszönhettünk.

– Úgy éreztük, hogy muszáj foglalkozunk a gyermekekkel, hiszen a nevelés fontossága elengedhetetlen abból a szempontból is, hogy akár a későbbi tagjaink is kikerülhessenek közülük – mesélte az elnök, aki mosolyogva tette hozzá, hogy napjainkban már jobbára hallgat a titkárra. Mindez azért érdekes, mert a magyarkanizsaiak számára a Vöröskereszt említésekor Hodik Erzsike és Cseszkó Mónika, a titkár személye valahogy „együtt jár”. Meghatározó személyiségei a szervezetnek. Mónika tíz éve tölti be a titkári funkciót, ám ahogy ő mondja, maga is itt neveledett ki, először önkéntes volt, majd egyre inkább úgy érezte, itt a helye, nem akar elszakadni a szervezettől és annak sokrétű és szerteágazó tevékenységétől.

– Jó volt a hangulat, jó volt a közösség, az elsősegélynyújtást mindig is a szívemen viseltem, és a mai napig oktatom is azt, mivel rendkívül fontosnak tartom. Emellett sok mozgással jár, sok helyen megfordulhattam, sokféle munkát végezhettem és végezhetek most is. Szoktam mondani, hogy a Vöröskeresztben az adományozóktól kezdve, tehát a tehetősebb rétegtől a felhasználókig, tehát a leginkább rászorulókig mindenkivel szót kell érteni – magyarázta Mónika, akinek mindez kiválóan megy is, hiszen mindenki bátran fordul hozzá, mivel tudja, hogy biztosan segítséget remélhet tőle.

– Széles skálán kell az emberekkel beszélni, van ebben szociális érzékenység, egészségügyi prevenciós rész és sok egyéb dolog is, és éppen ez a sokféleség az, ami engem megfogott – mondta Mónika, aki a rendezett és szép székhelyről is szívesen mesélt.

– Ami a házat illeti, elmondhatom, hogy mindenünk megvan ahhoz, hogy jó munkát végezzünk. A jelenlegi épületünkben már húsz éve vagyunk jelen, és bár kezdetben nagy hiányosságnak számított, hogy nem volt raktárunk, mostanra már azt is sikerült kialakítanunk, mégpedig egy pályázatnak köszönhetően. Hangsúlyoznom kell ugyanakkor azt is, hogy a magyarkanizsai önkormányzat is mindig felismerte a munkánk fontosságát, és értékelte is azt, pénzügyi hátteret biztosít számunkra ahhoz, hogy a Vöröskereszt a község területén valóban minőséges munkát tudjon végezni – mesélte a titkár, aki mellett még ketten dolgoznak alkalmazottként a szervezetben. Egyikük a népkonyhával kapcsolatos feladatokat végzi, míg másikuk pedig az adminisztrációs teendőkkel foglalkozik, emellett mintegy száz önkéntessel is dicsekedhetnek, akik nem a véradók, hiszen ők még pluszban ide sorolhatók.

– A községben sokan igénylik a szolgáltatásainkat. A népkonyhát mintegy 110 fő várja nap mint nap, aktív véradóink nagyjából négyszázan vannak, ugyanakkor azokat is meg kell említenünk, akik a ruhaosztásokon jelennek meg, illetve azokat is, akik az iskolákban a diákokkal foglalkoznak – hangsúlyozta Mónika, aki még egy érdekességre felhívta figyelmet.

– Az idősekkel karöltve is tudunk segítséget nyújtani. A generációkon átívelő együttműködés programja egy felső-ausztriai programra épül, amit a vajdasági Vöröskereszten keresztül valósítunk meg, és ez lehetőséget biztosít arra, hogy a község területén több alkalommal szervezzünk szűrővizsgálatokat, valamint részét képezi a szépkorúak klubja is, ahol most éppen kistáskákat varrtak az elsősöknek – mesélte Mónika, aki szerint mindez arról szól, hogy a közösség erejét használják ki arra, hogy jót tegyenek maguknak és másoknak!

– Magyarkanizsa községben harminckét véradási akció zajlik évente, és soha nem volt szükség arra, hogy rendkívüli akciókat szervezzünk. Ezért azonban folyamatosan dolgoznunk kell, amit már az iskolákban el kell kezdenünk – mesélte Mónika, akit arról is megkérdeztünk, hogy a Vöröskeresztnek lépést kell-e tartania a világban zajló változásokkal, vagy éppen elég, ha ugyanúgy dolgoznak, mint tíz évvel ezelőtt.

– Az emberek és az emberek közötti kapcsolatok ápolása mindenek felett áll. Hogy legyen, aki meghallgat, akinek el tudom mondani. Ez az, ami soha nem változik. Az sem fog változni, hogy ne menjek el olyan ember mellett tétlenül, aki bajban van. Ami a Nemzetközi Vöröskereszt irányelveit illetőn újdonságnak számít, az elsősorban a klímaváltozással kapcsolatban felmerülő problémák kezelése, az, hogy miként hat az emberi élet minőségére az, hogy mit eszünk, milyen ivóvizünk van, stb. – emelte ki Mónika, hozzátéve, a Vöröskereszt eszméjét, miszerint segíts az embernek és segíts a bajba jutottnak, mindenképpen terjeszteni kell.

– Azt látom, hogy a kolléganő, amikor kimegy, kiviszi az ételt a népkonyha-programban és ráadásul meg is hallgatja az embereket, oda is figyel rájuk napi szinten, néha még többet ér, mint maga az egy tál étel – fogalmazott a Vöröskereszt titkára, akivel mindebben Farkas Mónika, a népkonyhaprogram „felelőse”, vagyis koordinátora is egyetértett, aki évi tíz hónapon át napi kapcsolatban van a felhasználókkal.

– Aktivista is voltam korábban, most pedig hivatásszerűen dolgozom a Vöröskeresztben. Kezdetben nagyon izgultam a rám bízott feladatok miatt, majd ez átalakult bennem egy olyan kérdéssé, hogy hol voltam én eddig, miért nem csináltam ezt már korábban is – mesélte a családanya, aki a népkonyhaprogramot nemcsak koordinálja, hanem ő maga jár ki a településekre is kiosztani az egytálételt, aminek hatalmas jelentősége van egyesek életében, ám még nagyobb jelentősége van a rögtönzött beszélgetéseknek, azoknak a bizonyos jó szavaknak. Vannak ugyanis olyan emberek, akiknek szinte az egyetlen kapcsolata a külvilággal az ő érkezése.

– Jó látni a megkönnyebbülést, ami az egyedül élő, magányos személyek arcán látható, amikor megérkezünk. Sokszor a napi gondjaikat, az apró-cseprő és a nagyobb bajaikat is türelmesen meghallgatjuk, míg máskor egy egész élettörténet rajzolódik ki előttünk – hangsúlyozta Mónika, aki azért azt is hozzátette, hogy ez nagy segítség azoknak, akiket meglátogatnak, ugyanakkor nekik is egyfajta feltöltődés, mégis szem előtt kell tartaniuk azt is, hogy olykor keretek közé kell szorítaniuk a szociális érzékenységet. Jót tenni jó, ám csakis megfelelő keretek között.

– Vannak olyan emberek, akiknek ez a program az életét mentette meg, mivel nem tudnának máshonnan meleg ételhez jutni – szögezte le Mónika, hozzátéve, a Caritassal is kiváló az együttműködésük. A magyarkanizsai óvodában főzött meleg ételt mindennap Magyarkanizsán és a község tíz helyszínén osztják ki a kijelölt helyeken a megbeszélt időpontokban, ugyanakkor több alkalommal házhoz is kell menniük azokhoz, akik mozgásképtelenek, ám nemcsak az idősek, hanem sok esetben a gyermekek is kénytelenek igénybe venni ezt a fajta segítséget. Mónika nem tagadja, munkája során sok történetet meghallgatott már, ezek azonban feltöltik a szívét és a lelkét neki is, mint ahogyan mindegyiküknek, akik a Vöröskereszt berkein belül tevékenykednek.

– A télen történt, hogy egy ötéves kislány pulóverben vacogott a házuk előtt. Amikor visszaérkeztem az ételosztásból, a begyűjtött ruhák között kerestünk neki egy meleg téli kabátot. Soha nem felejtem el azt a mosolyt, amit a gyermek arcán láttam akkor, amikor belebújt a jó meleg kabátba – fogalmazott Mónika, akinek mindez csupán egy a sok-sok szívmelengető történet közül, amiket napról napra megélhetnek abban az elhidegült világban, amit maguk is igyekeznek némiképp felmelegíteni áldásos tevékenységükkel.