Egy versem születéséről

Az első költemény, amelyet egy képzőművész barátomhoz írtam, a zentai Széna-tér világában keletkezett 1966-ban. Ami a versírást megelőzte és kovásza lett az alkotásnak, az egy újvidéki szerkesztőségi látogatás volt. Barátommal és évfolyamtársammal, Podolszki Józseffel ( író, költő, publicista, Bácsfeketehegy, 1946 – Újvidék, 1986) naponta benyitottunk a Katolikus portán székelő Új Symposion című folyóirat nyüzsgő világába. Aznap éppen egy vita kellős közepébe csöppentünk. Arról diskurálgattak a jelenlévők, hogy Maurits Ferencnek (Újvidék, 1945), aki grafikus, festő, költő, egyben a folyóirat technikai szerkesztője is, hamarosan megnyílik első önálló kiállítása az Ifjúsági Tribün kiállítótermében. Azt kerülgették a vitában résztvevők, hogy Móri közszemlére teheti-e első triptichonját vagy nem? Ugyanis megtörtént valami csoda néhány nappal előbb! Egy Újvidéken időző olasz üzletember és műgyűjtő a három képből álló alkotásért szép pénzt gombolt le képzőművészünknek.

– Minek állítanád ki, amikor már nem is a tied? – hangzott el a fogas kérdés.

– De az én alkotásom! – ellenkezett Móri. – Ott a helye a többi között.

Ámulattal álltam a három kép előtt, falra akasztotta őket valaki, s néztem. Vizsgálgattam, ízlelgettem. Komoly enigmának érzékeltem, szinte hallottam agyam kattogását, megfejteni igyekeztem az alkotó és az alkotás párhuzamos vagy ellentétes titkát. Kéz, láb, fej. Különös technikával készültek, apró vonalak szőtték át őket.

A triptichon a középkorban templomok főoltárait díszítette. Jézushoz kötődő témák, hívők imáinak ébresztői voltak.

Móri ábrázolásai nem kánon szerintiek. Észlelésem szerint egy olyan fiatalember testrészei, kit szélsebes vonat vágott darabokra, aztán keze, lába, feje ráhullott a fehér kartonalapra, ebből kifolyólag képráma által határolt üvegtóba való menekülésének vagy elkallódásának lehetőségét érzékeltem.

Mintha még az áldozat utolsó jajszava berezgette volna fülemben az üllőt és a kalapácsot, minden csapás harangnyelvként kondította mentális lexikonom csintgalát. Erősen visszhangzott bennem valami nyers sikoltásból ordításba, rekedt tutulásba, üvöltésbe, égszakadás-földindulásba változó hangzavar. Megbolondult a BRASS, a részfúvósötös, melynek hangszerei a napnál vakítóbban ragyognak, szemembe villognak, hogy csak pillanatról pillanatra látok, s oly kakofón világvégét jósolnak, amelyben majdan minden földön élő lény apró  darabjaira hullik.

Körbesétáltam a teremben, szemlélgettem a kiállítás építését, minden újabban kitakart alkotás elvarázsolt.

Végül megálltam a terem közepén, lassan fordulva tengelyem körül ismerkedtem a képekkel. Szinte megbabonázott a látvány. Különös módon a zentai Szent Ferenc-templom hangulata járta be lelkem, tömjénfüst kékes kavargásából gyerekkorom Istennel és Jézussal való találkozásaim élményei elevenedtek meg. Tisztán hallottam Fábry Jenő atya hangját, anyám éneke a kórusból is rám talált. Nincs a mi templomunkban háromrészes összecsukható, kinyitható oltárkép. Most Mórié röppent oda ebből az újvidéki teremből, ha pillanatra is, őszinte csodálatomra.

Beleszerettem a három képbe, mint egy tündérlányba.

– Ha pénzem lenne, azonnal megvenném őket! – mondogatta lelkem.

– Írjatok verset a megnyitóra! – állt meg mellettünk Móri.

– Számíthatsz ránk – ígérte Jóka.

– Te, Móri! – fordultam képzőművészünkhöz. – Én a kiállítás fókuszába állítanám ezt a triptichont.

– Tetszik neked? – mosolyodott el Móri.

– Nagyon. És ha már odaakasztanám a fal közepére, alá is írnám, hogy elkelt.

– Jó ötlet! – bólogatott Jóka.

– Találj neki egy ellenpontot, a két alkotás, a kép meg a vers mindenkit megragad – ajánlottam.

– A kontrapunkt a legnagyobb csoda!

Másnap a zentai Széna-téri Gurman vendéglő söröskorsója mellett megírtam a Móri-verset, amely elhangzott a kiállításmegnyitón, de nyomtatásban először csak 2004-ben jelent meg a Negyven című, válogatott verseimet tartalmazó kötetemben. Hogy miért nem 38 évvel előbb? Magam sem tudom. A megmaradt szöveg kézzel írt kockás irkalapon van. Talán le sem gépeltem? Viszont nagyon megörültem fölfedezésemnek, és akkor, 2004-ben, azonnal besoroltam a válogatásba!

A kiállítás megnyitása két verssel kezdődött. Először Jóka mondta el a friss költeményét, aztán én az enyémet. Utána jött a komoly szakmai bemutatás. A termet megtöltő érdeklődők szinte szertartásszerűen jártak körbe a képek előtt.

                     @c =  Móri triptichonja előtt