2024. április 26., péntek

Az elfeledett Délvidék

Ünnepi töprengések régi harangszó hallatán

Elhagyták már a harangot,

     Csak utolsó hangja cseng még.

Felbolygatott kebelemben

     Annyi régi, kedves emlék!

Elvonuló képek gyanánt

     A múlt tűnik előttem fel,

A mint hozzám ér az ének:

     „Ím bejöttünk nagy örömmel!”

(Szászy István: Vasárnap otthon, 1897. Óbecse)

Volt egyszer egy Délvidék, amely virágzó középkori történelme után a török hódoltság alatt úgyszólván teljesen elpusztult. Leomlottak erődítményei, ledőltek a várfalai, elnéptelenedtek a kolostorok, elvadultak gondosan ápolt szőlőkertjei, elnéptelenedtek a piacok, a forgalmas révek és a vámok, és boldogtalan lakói elbujdostak a lápos vidék legeldugottabb tájaira. A terület elhagyatottabb, gazdátlanabb lett, mint volt egy évezreddel korábban, a népvándorlás színes forgatagának idején. Lidércek, átkok és babonák földje lett Magyarország középső és déli területe, ahol a csíkászok, a pákászok és a madarászok világában pásztornak lenni már fejedelmi rangot jelentett. Százötven évi haldoklás után a XVIII. században új honfoglalóktól lett hangos a táj, s elképzelem, amint a természet csendjéhez szokott madársereg a telepesek első szekereinek szokatlan látványára hangos ricsajjal az égbe emelkedett; valahogy úgy, ahogyan azt Fábián Gyula az 1940-ben megjelent Sajkások hadnagya című elragadóan bájos ifjúsági regényében a Futak környéki Kócsagsziget történetében megírta. Akkor kezdődött elölről minden – egyes történetírók véleménye szerint (közéjük tartozik Ács Zoltán is) ezen a tájon a tatárjárást követő újrakezdést is beleszámítva, ez volt a harmadik honfoglalás.

A messzeséget fürkésző óbecsei pásztor (Fotó: Mák Ferenc)

A messzeséget fürkésző óbecsei pásztor (Fotó: Mák Ferenc)

Következett egy két és fél évszázados korszak, melynek során újjászületett a magyar Délvidék. Egyre gazdagodó falvak, felvirágzó kisvárosok olvasztották magukba a német, osztrák és francia – elvétve olasz, spanyol, esetenként lengyel – bevándorlók tömegét (vagy csak kósza csoportjait) és a kezdetben kamarai tekintetben saját hazájukban is „vízumköteles” magyarokat. A XIX. század második felére létrejött egy gazdagon tagolt parasztpolgári társadalom, amely otthonossá tette és élhetővé formálta a Délvidék gazdasági és szellemi éghajlatát. És mire a táj változatos hagyományvilága létrehozta a maga nemzetenként elkülönült, de elkülönültségében is egymás mellett élő rendszereit, az újra formálódott vármegyék dús vetésében kilombosodott a délvidékiségnek az a misztériuma, amely egyedivé formálta a lentiségünk világát. Mire létrejöttek a nemesi, majd a polgári társadalom intézményei, addigra kialakult a Délvidék szellemisége is. A Rákóczi-felkelés még csak körvonalaiban mutatta meg a közösségé formálódás igényét, az 1848–1849-es forradalom már harcolni is kész volt az élhető emberi világ megteremtése érdekében. A forradalom leverését követő megtorlás évtizede után, az 1860-as évektől végre kiteljesedett a Délvidék felvirágzása, ami nem csak takarékpénztárakban, részvénytársaságokban, piacokban és vállalkozásokban mérhető, de kastélyokban, palotákban, templomokban, parkokban, kertekben, dallamokban, versekben és regényekben is. 1794-ben a német utazó Hofmannsegg még elemózsiával gazdagon felpakolva indult bogár- és madárgyűjtő körútra a délvidéki lápok világába, egy évszázaddal későbbi követői – köztük Herman Ottó is – már a délvidékiség csodáit kereste e tájon, megalkotott, eleven kultúrájának sajátos színeit, egyediségében elragadó fényeit, pazar látványát igyekeztek beilleszteni a magyar glóbusz egységébe, elképzelt harmóniájába. A begaszentgyörgyi uradalmi jegyző és ügyintéző, majd becskereki levéltáros, Bárány Ágoston a magyar reformkor nagyjaival, Fényes Elek nemzedékével együtt indult újra felfedezni az időközben elfeledett Magyarországot, és írta meg bánsági, bácskai és szlavóniai útirajzait, temes- és torontálmegyei monográfiáit. Példáját nem kevésbé lelkes elszántsággal fél évszázaddal később Radics György követte. Vízépítő mérnökök figyelme fordult a népélet titkai felé, bolyongó papok és szerzetesek gyűjtöttek népdalokat és népmeséket, kántortanítók és lapszerkesztők pedig novellákban, regényekben igyekeztek megörökíteni a táj emberének életét. 1868-ban Zomborban megjelent Csupor Gyula Megbukott a mama! című műve, vidékünk első regénye is. Ujlaki Kornél Dezső darázsi plébános Magyar hűség címmel Corvin Mátyásról írt ötfelvonásos királydrámát, a Dráva- és a Karasó-menti novellái pedig olykor tömörkényi erényeket csillogtattak meg. Hogy ebből a világból ma már jószerével csak Papp Dániel és Gozsdu Elek emléke maradt fenn, az nagy vesztesége mai önismeretünknek és értéktudatunknak. E két szerző a XIX. század végi Délvidék kétségtelenül legkiválóbb alkotója – de nincsenek egyedül. Az unatkozó esztéták állítása pedig, miszerint: a magyarországi tanácsköztársaság bukását követő kommunista emigránsokkal kezdődik a délvidéki magyar irodalom, megmosolyogtató önámítás.

Voltak évtizedek, amikor a közgondolkodás elfogadta a közösségi butításnak azt az intézményesült törekvését, mely majdnem egy teljes évszázadon át sulykolta belénk a „hagyománytalan vidék” megtévesztő mítoszát – szegényebbé, kiszolgáltatottá, hitevesztetté téve ezzel az öntudatában amúgy is megnyomorított délvidéki magyarságot. A regényíró Kanizsai Ferenc elődei, kortársai és utódai elmondták véleményüket a Délvidék emberéről, üzenetük ma is módfelett tanulságos. Ők ott árválkodnak a mögöttünk hagyott időben, mi pedig elhittük, hogy gyökértelenek vagyunk a saját szülőföldünkön. Ha feléjük fordul a figyelem, ha újra felfedezzük a műveiket, ha felismerjük, hogy apáink és dédapáink valamennyien beleszőtték életüket a délvidéki színes kárpitjába, könnyebben számolunk le azzal a tévhittel, hogy jöttmentjei vagyunk a Bácska, a Bánság magyar világának. Hogy ezt végképp felszámoljuk, újra kell olvasni a Délvidék XIX. századi irodalmát, újra kell alkotnunk a Délvidék emlékezetét.

Teleki Domokos, „a tudományok gyarapítására és az anyai nyelv pallérozására s terjesztésére, ezáltal pedig a nemzeti karakternek állandó fenntartására s ékesítésére egybeszövetkezett” Erdélyi Díszes Magyar Társaság lelkes tagja 1796-ban tette közzé Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt című munkáját, melynek első oldalán mottóként ez olvasható: Patriam illustrare, cum possis, nolle scelus est – Ha nem akarod bemutatni a hazát, bár képes lennél rá, vétkezel. A délvidéki író ember számára semmi sem lehet nemesebb feladat, mint nemzeti örökségünk és értékeink fölkutatása, megőrzése és számbavétele.

Nyitókép: A messzeséget fürkésző óbecsei pásztor (Fotó: Mák Ferenc)