Aki az ivóvíznek örül meg leginkább

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ csütörtök esti rendezvényének a vendége Kalinka Tamás huszonkét éves fiatal gazdálkodó, kommunikációs szakos hallgató volt, aki a külvilágtól és civilizációs kényelemtől elvonultan él Kengyia-szigetén, amely úgymond a senki földjén található. Kalinka Tamással Lajkó Anett szerkesztő-riporter beszélgetett, a szigetlétről, a természethez fűződő viszonyáról, a mindennapjairól.

Kengyia helyzete a fekvésétől fogva nagyon érdekes. Először is, már nem is igazán sziget, habár még annak mondják, de a földhidak és töltések immár összekötik a szárazfölddel. Az egységes Jugoszlávia idején nem volt túl nagy jelentősége a tagállamok közti határnak, ez a délszláv háború idején vált kérdésessé. Kengyia pedig a mai napig is vitatott területen helyezkedik el, Szerbia és Horvátország határvonalán, a Duna bal partján, Bezdán közelében, a Duna, a Bajai-csatorna és a Baracska által határolt háromszögben. Régen megközelítőleg száz tanya is volt ott, 1956-ban azonban egy nagy jeges ár pusztított, így elnéptelenedett. Jelenleg a terület Horvátország fennhatósága alá tartozik, de Szerbia felügyeli. Lakosai horvát állampolgársággal rendelkeznek, de útlevélre van szükségük ahhoz, hogy átkeljenek a szerb–horvát határon.

Az est folyamán Kalinka Tamástól Kengyia múltjáról hallhattunk és arról is, hogy ő mikor költözött oda. Ahogyan azt megtudtuk még az üknagyapja vett ott földet, a kengyiai természetközeli életmódot pedig a nagyapja is megszerette, és házat is épített a telekre:

– Egészen kicsi korom óta én is mentem ki a nagyszüleimmel. Eleinte csak néhány napot, azután egyre többet. Amikor csak bírtam, kimentem, oda húzott a szívem, a legszebb élményeim oda kötnek. Tizennyolc éves koromban eldöntöttem, hogy ott fogok élni. Legalábbis minél többet ott tartózkodni, amikor csak bírok, amikor nincs valahol más elfoglaltságom, például elmenni az egyetemre, vagy meglátogatni a szüleimet – mondta Kalinka Tamás.

Kengyiát mocsár, erdő, és víz veszi körül, a természetvilága lenyűgöző. Kalinka Tamás zöldségeket termeszt, halászik, pákászattal foglalkozik, akárcsak az elődeink:

– Áram nincs, arra most nincs is lehetőség rákapcsolódni. Annyira nem is bánom, mert így szoktam meg. Ami rákényszerített, hogy sürgősen beszerezzek egy nagy akkumulátort, az a Covid-idején bevezetett online oktatás volt. Valahogy ugyebár kísérnem kellett a tanórákat. Ha fel van töltve, három hétig biztosítja az áramellátást. Nem élem meg hiánynak azt sem, hogy kézzel mosok, dézsában fürdök és kijárok toalettre. Vezetékes víz sincs, kisgyerekkoromban a Bajai-csatorna vize még nagyon tiszta és iható volt, most már kockázatos, ezért ötliteres flakonokban tárolom otthon a az ivóvizet. Aki jön ki hozzám az tudja, hogy arra mindig szükségem van. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy ott mindenem megvan, nem érzem magamat magányosnak, egy-egy kengyiai mindig felbukkan, és elfoglalt is vagyok, sok a dolgom, mindig van mit tenni. Nem sokan élünk ott, de ahol tudunk, segítünk egymásnak, mert rá is vagyunk szorulva egymásra. A segítségért nem is kérünk pénzt, mert amikor nekünk van szükségünk segítségre, akkor számíthatunk rá. A megélhetésről sok mindent az idősektől tanultam meg, ez megtiszteltetés a számomra, és sokan közülük már nem is élnek. Kengyia története is mindig nagyon érdekelt, írtam is róla, ez lesz a diplomamunkám. Amit megtanultam a természetközeli életmódból, az anyagias világtól való elszakadásból, hogy kisebb igénnyel is lehet minőségi, boldog életet élni. Ami a korosztályomat illeti, úgy érzem elfogadnak, nem rekesztenek ki, de teljesen érthető a számomra, hogy emiatt furának is tartanak. Szokták tőlem megkérdezni, nem félek-e ott egyedül, de erre azt tudom mondani, hogy nem, sokkal jobban félek Szabadka utcáin végigmenni. Nem szeretnék városba élni, olyan munkát szeretnék a jövőben, amit otthon tudok végezni – hallottuk Kalinka Tamástól, akinek elmondása szerint jelenleg hatan élnek Kengyián.