2024. április 20., szombat

Panni néni

Örülj, fiam, hogy van munkád, be vagy jelentve, meg fizetnek utánad mindent – mondogatta a szomszéd Panni néni a fiának hosszú, hosszú évekkel ezelőtt, valahányszor a munkájára panaszkodott, azzal próbálva nyugtatgatni, hogy az embernek mindenütt el kell tűrnie bizonyos nehézségeket, ha alkalmazotti státuszban áll, az a biztonságérzet azonban, amelyet a stabil munkahely meg az állandó jövedelem jelent számára, kárpótolja mindezért. Persze, nem ezekkel a szavakkal mondta, a lényeg azonban valami ilyesmi volt, legalábbis gyermekfejjel valami ilyesmit szűrtem le belőle.

Az eszembe sem jutott, hogy vajon melyikük miért mondja azt, amit mond, ahogyan az sem, melyiküknek lehet igaza az adott kérdésben, valamiért mégis Panni néni oldalán álltam. Azaz álltam volna, ha egy gyermektől elvárták volna, hogy ilyen döntést hozzon. Szerencsére nem várták el. De ha megtették volna, és döntenem kellett volna, akkor sem tudtam volna, milyen tényezőknek kellett volna szerepet játszaniuk a döntésemben, pusztán a személyes szimpátia meg az idősek iránti tisztelet miatt gondolhattam-e úgy, ahogyan gondoltam, vagy azért, mert a fiáról még nekem sem a munka hősének kijáró tisztelet jutott először eszembe, amikor megláttam, kiváltképp akkor nem, amikor kissé kapatosan sétált hazafelé az utcán, alig ismerve meg azt a kaput, amelyen belépve az otthon melege helyett már jó ideje csak édesanyja megfáradt, rosszalló tekintete vagy éppen fájdalmas, rimánkodásba hajló dorgálása fogadta. Olyankor nem is nagyon szóltak egymáshoz, csak annyit, amennyit muszáj volt.

A legtöbbször azonban elintézték egy-egy sokatmondó pillantással. Ily módon próbálva meg nem történtté tenni az éppen zajló történéseket. Egyiküknek sem volt már kedve újra meg újra belefolyni ugyanazokba a vitákba, amelyek jó ideje, talán Panni néni férjének halála óta meghatározták a mindennapjaikat. A férjével kapcsolatos képek után hiába kutakodok az emlékeimben, alig él közülük néhány bennem, hiszen mindössze néhány éves voltam, amikor elhalálozott.

Panni néni fiának szánt intelmei azonban olykor még ma is felidéződnek bennem, amikor arra gondolok, mennyit változott azóta a világ. Az a világ, amely talán éppen a folyamatos változásában válik állandóvá, és az állandóságában változatlanná. Ha élne, talán azt mondaná: Jaj, minden a feje tetejére állt! A fia meg talán még örülne is mindennek. Úgy érezné, eljött az ő ideje, nagyobb lett a szabadsága. Ám ha valóban így is lenne, ha valóban nagyobb is lenne, kevésbé tudna élni vele, vagyis éppen a szabadsága növekedése révén csökkenne a szabadságérzete. Persze, ezt már csupán én tenném hozzá, mintsem ő gondolná. Őt ugyanis az ilyesfajta gondolatok ma sem érdekelnék. Egészen egyszerűen nem olyan ember volt. Nem olyan ember volt, aki időről időre megpróbálta volna kívülről látni önmagát, vagy esetleg megkísérelte volna felfedezni a saját erősségeit meg gyengeségeit, netán bármiféle késztetést érzett volna magában arra, hogy elinduljon a fejlődés útján. Úgy is mondhatnám, számára csak egyetlen igazság létezett, az övé. Azonkívül nem nagyon tűrt meg mást. Az jelentette neki az állandóságot, a biztos pontot a folyamatos változásában változatlanná váló világban.