2024. április 18., csütörtök

Tojáskrém és a csillagok

Már többször írtam az ízemlékekről, és egy alkalommal megemlítettem a cukorral kikevert tojássárgáját is. Sejtettem, hogy ez a nyalánkság nem csak nálunk volt „divatban”, ennek ellenére igencsak meglepődtem, amikor néhány héttel ezelőtt a Retro sütik és ételek Facebook-csoportban valakinek eszébe jutott. Gondolom, nem kell magyarázatot fűzni hozzá, gyerekkorában mindenki lopva lenyalta a fakanalat, amikor nagyanyjának vagy édesanyjának segített piskótát kavarni. Nagyon jól tudták, hogy mire végzünk vele, a felét meg fogjuk dézsmálni, ezért már eleve több tojássárgáját és cukrot tettek a tálba. Nálunk általában minden vasárnap volt sütemény, de ha véletlenül mégsem, akkor ebéd után, délután, amíg a felnőttek sziesztáztak, elővettük a kis porcelán kávéscsészét, beleütöttünk egy tojássárgáját, hozzáadtunk – szigorúan szemmértékre – kristálycukrot, és addig kevertük, amíg el nem olvadt a cukor – persze közben kóstolgatni kellett, hogy ropog-e még.

A csoportban nagy sikere volt a posztnak, sokan hozzászóltak. Kiderült, hogy amíg mi csak így magában elnyalogattuk, mások felöntötték meleg tejjel és habos tejként iszogatták, feketekávét ízesítettek vele, kakaóport és/vagy rumot, túrót kevertek bele, és hozzánk hasonlóan más édesség híján fanyalodtak rá. Voltak, akik a torokgyulladást vagy a vashiányt enyhítették a tojáskrémmel, vagy kizárólag (na persze...) azért fogyasztották, hogy olajozottan működjenek a hangszálaik (még akkor is, ha közismert tény, hogy nem énekelnek, még a templomi kórusban sem). Akkor még hallomásból sem ismertük a szalmonellát, úgyhogy bátran kevertük-kavartuk a sárga krémet.

Mostanában feltűnt, hogy egyre többen keresik a gyerekkori ízeket, és örömmel nosztalgiáznak ebben a témában. Vasárnap este üzenetet kaptam egy kedves ismerősömtől, amelyben az iránt érdeklődött, ismerem-e a német lepényt. Ha ugyanarra gondolunk, akkor igen – válaszoltam. Alul kelt tészta, fölül gyümölcs – meggy, sárgabarack vagy szilva –, megcukrozva, jobb helyeken tejfölös-tojásos öntettel leöntve? Aztán hirtelen bevillant: de van, aki a lángost nevezi így... Mint kiderült, utóbbira gondolt. Ő is úgy járt ennek receptjével, mint én a krumplis fánkéval: nem jegyezte le, amíg élt a nagymamája. Azaz olyan ételek elkészítéséről van szó, amelyeket nagyanyáink nem tartottak érdemeseknek arra, hogy gyöngybetűvel beleírjanak a receptes füzetükbe a diós patkó, a mákos kürt és a vaníliás koszorú mellé, mert annyira egyszerűek voltak. Minek egy krumplis fánkra vagy egy német lepényre (lángosra) fecsérelni a füzetlapot, amikor „veszel egy-két összmarék lisztet (a fánk esetében a liszttel megegyező mennyiségű főtt krumplit, diónyi vajat és 1-2 tojást), pici cukrot, csipetnyi sót, édes, langyos tejben felfuttatod az élesztőt, a pirospöttyös vájlingban összegyúrod annyi langyos tejjel, amennyit felvesz, majd ha hólyagosra dagadt, lisztezett gyúródeszkán kinyújtod, kiszaggatod (a német lepényt bevagdosod), letakarva pihenteted, végül forró zsírban kisütöd”. Érthető, nem?

Végül is igen, és készítjük is – hol mások családi receptje alapján, hol „gondolomra” –, de sohasem sikerül úgy, ahogyan ők készítették. Természetesen ez nem tántorít vissza bennünket attól, hogy ismételten nekifussunk, mert egyszer majd talán úgy állnak a csillagok, hogy pont olyan lesz az óhajtott sütemény, mint amilyen az övéké volt.