2022. augusztus 12., péntek

A mobiltelefon és Charlie Chaplin kamerája

A palicsi filmfesztivál idei Underground Spirit díját Borbás Istvánnak ítélték oda

A palicsi filmfesztiválon minden évben átadják az Underground Spirit díjat is, amellyel a független és a szerzői filmek terén végzett kiemelkedő alkotómunkát ismerik el, a díjazott alkotásaiból pedig egy válogatást külön programrészben vetítenek. Idén ezt a díjat Borbás István operatőr kapta meg, aki évtizedek óta Svédországban él, és együttműködik Roy Anderssonnal. Az ismert svéd rendező 2015-ben a Lifka-díjat vette át Palicson és meg is nyitotta a fesztivált. Ez azért is számított nagy eseménynek, mert egyébként nem igazán jár fesztiválokra, nem szeret repülni, de mégis eljött, méghozzá vonattal, ami hosszú ideig tartó utazással járt. Erre is emlékezve, a Borbás István munkásságának szentelt programrészben néhány olyan filmet láthattunk, amelyet Roy Anderssonnal készített, egyik az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című alkotás volt.

– Ez a trilógia utolsó része, a két részhez képest egyebek közt az a különbség, hogy ez már digitálisan készült, az első kettő analóg. Roy Anderssonnal 1984-től dolgozunk együtt. Ez a stílus, amivel dolgoztunk, 1985-ben kezdett el kialakulni. Azon gondolkodtunk, hogyan absztrahálhatunk egy képet lágy, de karakteres fényben, hogy nem vágunk jeleneten belül és nem mozog a kamera. Sokat foglalkoztunk a figurális festészettel és azon belül is azzal, hogy miért választanak a művészek gyakran olyan motívumokat, amik látszólag jelentéktelenek, a kép mögé nézve mégis univerzális jelentőséggel bírnak. Tanulmányoztuk Ilya Repin és Edward Hopper festészetét is, ők is hatással voltak ránk. Trivializmusnak neveztük ezt a stílust, mert a legtöbb jelenet teljesen triviális, ugyanakkor pontos képet próbál leírni világunkról.

Borbás István Palicson (Fotó: Lukács Melinda)
Borbás István Palicson (Fotó: Lukács Melinda)

Hogy van Roy Andersson?

– Sokkal jobban, mint korábban. Néhány hete találkoztam vele, most Stockholmból délebbre költözött, jókedvű, újra kezd formába lendülni, értékes gondolatokat megfogalmazni. Bevallom, mielőtt eljöttem volna, megkérdeztem tőle, hogy milyen ez a fesztivál. A legjobbakat hallottam tőle, azt ajánlotta, mindenképpen jöjjek el, mert itt nagyon jó a hangulat.

Tervbe vettek újabb forgatást?

– Nem, azt hiszem a filmezést befejeztük. Legalábbis ami a nagyjátékfilmeket illeti. Rövidfilmekkel talán még foglalkozunk, de nem játékfilmekkel. Abból már kiöregedtünk.

Önnek milyen volt átállni a digitális technikára?

– Nagyon szerettem az analóg technikát, mert a behatároltsága másféle koncentrációt igényelt, mint a digitális technika szinte végtelen lehetősége. Természetesen félredobtuk a romantikus érzéseinket, amint a digitális technika eljutott arra a szintre, hogy igazán jó minőségű képeket lehessen készíteni. Nem beszélve arról, hogy az összes forgalmazási forma most már csakis digitális.

Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című alkotás plakátja
Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című alkotás plakátja

Ezek szerint könnyen váltott át?

– Egyáltalán nem. A digitális technika határtalan lehetőségei csapdákat is rejtenek. Nagyon könnyen elfelejthetjük, hogy mit is akartunk az elején, mondjuk mit akartunk kezdeni egy két évvel korábbi felvétellel. Az utómunkáknál derül ki igazán, hogy mi mindent lehet megváltoztatni, más jelleget adhatunk a filmünknek, más hangulatot, és ilyenkor az embert elkapja a kísértés, hogy mindenfélét kipróbáljon. Azután nem tud leállni, a végén pedig nagyon messzire jut attól, amit eredetileg akart. Ez a probléma nem állt fenn az analógnál, mert ott kevés lehetőség volt a változtatásra, az elejétől a végéig teljes koncentrációt igényelt. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a digitális technika lehetőséget adott arra is, különösen a mozgókép terén, hogy olyan felvételeket, helyzeteket örökítsünk meg, amik korábban teljesen elképzelhetetlenek voltak. Nemcsak az éjszakai felvételekre gondolok, hanem arra is, hogy most már mindenkinél van digitális kamera, a felvételeit pedig az egész világ láthatja. Alapváltozás történt a mozgókép terén, ami persze azt is jelenti, hogy a manipulációnak is nagyobb tere van.

Gyakran halljuk azt, hogy manapság már mobiltelefonnal is lehet filmet készíteni. Mit gondol erről?

– Persze, lehet. Ha megnézzük az utolsó generációs mobiltelefonokat, sokkal minőségesebbek, mint Charlie Chaplin kamerái voltak. Nem ezen múlik, viszont amiért ilyen kicsi és könnyen kezelhető, megszűnik a respekt. Nem tűnik olyan nagy valaminek, hogy aki a kamera mögött vagy előtt van, az komolyan vegye. Régen, amikor kétszáz kiló volt egy kamera, egy egész csapatnak kellett odébb raknia, ezért azt is jól meggondolták, hova helyezik le. Most pedig akár szaladgálhatunk is vele, mindenfélét felvehetünk, azután majd úgyis meglátjuk, mit fogunk mindebből használni. Ez is a digitális lehetőségekhez tartozik, de egyébként abszolút lehet telefonnal filmet csinálni, jó filmet is. Nem ezen múlik, hanem azon, hogy milyen jelenléte van annak, aki a kamerát tartja, és milyen annak, akit vagy amit felvesz. Ezen múlik.

Mennyire tartja fontosnak a régi filmek digitalizálását?

– Most már azért is fontos, mert nem maradt más. Egyébként elvesznének. A probléma a digitális archiválásban van, mert tízévente új rendszerbe kell áthelyezni. Sokkal gyorsabban „elromlik", mint a film maga. A lefagyasztott filmet, ha elővesszük száz év múlva, megint lehet vetíteni. Egy merevlemezzel ezt nem tehetjük meg. A digitális archiválás sokkal nagyobb gondot jelent a filmes archiválásnál. Olyannyira, hogy a BBC a legfontosabb híreit a digitálisból átrakta filmre és úgy fagyasztották le, hogy megőrizzék. Ettől függetlenül, a hozzáférhetőséget és a kutathatóságot illetően is fantasztikus lehetőség, amit mindenképpen ki kell használni.

Sokat utazott, tanított, tartott előadásokat. Mit szokott tanácsolni a tanítványainak?

– Nagyon furcsa tanácsot szoktam adni, többnyire sikertelenül, hogy olvassanak több irodalmat. Megfigyeltem már, hogy a fiatal filmesek gyakran a régi filmekből merítenek, referenciaként jelölik meg, azokat viszik be a filmjeikbe ahelyett, hogy megalkotnák a saját képeiket. Az irodalom mindenkit másképp ihlet meg. Ha ebből indulnának ki, saját, egyedi képet kapnának. A másik nagyon fontos dolog, amit próbálok megértetni velük, hogy a mai filmeknél a forgalmazás az egyik legnagyobb probléma. Erre kiváltképp kell figyelni, mert abszolút elfogadhatatlan, hogy egy nagy csoport évekig keményen dolgozik, létrehoznak egy remek alkotást, ami azután két hét múlva eltűnik a mozikból. Ezért fontosak a fesztiválok, de tulajdonképpen az alkotóknak már az elején tudniuk kell, hogy a filmmel mit akarnak kezdeni, hol akarják bemutatni, és hogyan gondolják eljuttatni a célzott nézőközönséghez. Ott tartunk, hogy minden egyes vetítést nagydobra kell verni, mint egy cirkuszi attrakciót. Szerintem jobb az, ha egy vetítésen háromszáz néző jelenik meg, mint tízen harminc.

Az internet hozadéka lett az is, hogy a régi filmek hozzáférhetőbbek lettek. Tapasztal egy újfajta érdeklődést a régebbi alkotások iránt?

– Az a baj, hogy ugyanakkor nagyon sok klasszikus és fontos film nem elérhető. A nagy csatornák ezeket nem is veszik meg, a valamikori forgalmazók, producerek pedig nem engedik ki ezeket. Érdekes tapasztalatom volt a svéd filmfőiskolán. Egyik előadásomon megmutattam a hallgatóknak Jancsó Miklós Szerelmem, Elektra című filmjének egyik részletét, amely annyira precízen lett felépítve, olyan pontos színészi játékkal, hogy amikor a tanítványaim megnézték, nem hitték el, hogy ezt így meg lehet csinálni, méghozzá digitális trükk nélkül. Mindenkit lenyűgözött, amit látott. Jancsó filmjeihez is nehéz hozzájutni. Ez is probléma.

Milyennek látja az új magyar filmeket?

– A legújabbakba még nem volt betekintésem. Vajnát sok kritika élte, de most, miután meghalt, kiderült, hogy nagyon jó munkát végzett. A valamikori ellenségei is belátták, hogy a profizmus és a nyíltság, ahogyan hozzáállt a filmek készítéséhez, jót tett a magyar filmnek. Egy periódusban nagyon sok értékes magyar film került ki a világba úgy, hogy eladhatók is voltak. Remélem, ezek után is kiemelkednek majd olyanok is, akik értenek a nagy volumenű filmek készítéséhez. Habár azt is be kell látni, hogy ma már a filmkészítés nem olyan mesterség, mint régen. Az alapvető különbség a mai és a régi rendezők közt az, hogy mivel régen a filmezés annyira drága volt – most is az, csak másképp –, mire valaki odajutott, hogy filmrendező legyen, már több téren képezte magát. Nem csak a filmhez értett, hanem például a filozófiához vagy a művészetekhez is. Ilyen volt Tarkovszkij és Jancsó is. Belevitték a tudásukat mozgóképbe. Manapság ez már nem követelmény, másfajta elvárások vannak, hogy le tudjanak vezetni egy akkora munkát, amelyben több száz ember, több százmillió forintból dolgozik. Ez egy nagy különbség.

Mi a helyzet a svéd filmgyártás terén?

– A svéd filmek túlnyomó többsége, megközelítőleg nyolcvan százaléka, valamilyen formában állami támogatást kap. Az amerikaiak úgy fogják fel, hogy a film egy termék és így már nem lehet államilag támogatni, mert abból protekcionizmus lenne. Európában a film még a kultúra része, így támogatható. Ha Európából eltűnne ez a fajta mentalitás, hogy a filmkészítők felelősséggel próbálnak művészi alkotásokat készíteni, egy darabig nagy csönd lenne.