Volt Zentán egy kiváló táncklub, a Flamenco, amely több száz gyereket és fiatalt mozgatott meg. Latin-amerikai és standard táncokat lehetett ott tanulni, a jobbakat vidéki versenyre is vitték, de itthon is mindig volt valamilyen házi megmérettetés, bemutató. Nyolcéves koromtól én is oda jártam, és a tánc szerves része lett az életemnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a táncolás volt a világ közepe, minden más csak másodlagos volt. Azt imádtam a legjobban, amikor valahol fel kellett lépnünk, vagyis amikor közönség előtt mutathattuk meg, mit tudunk, és szerencsére bőven volt ilyen alkalom, hiszen a flamencósokat sokfelé hívták. Bálokban bemutatóztunk, városi rendezvényeken táncoltunk, ha Zentán történt valamilyen nagyobb esemény, arra biztos meghívták a táncklubot. Csak azért jutott most ez eszembe, mert aztán, mikor már nagyobb voltam, és nem élt édesapám, anyukám sokszor emlegette, hogy mennyire büszke volt rám mindig, amikor a parkettán látott, és mennyire szeretett azzal dicsekedni, hogy a lánya a Flamencóban táncol, mert annak súlya volt.
Most hétvégén én ugyanezt a büszkeséget éreztem. Zenta városnapja lévén a több napos rendezvényen a lányaim is színpadra léptek. Ők néptáncolnak néhány éve, ki-ki a maga korosztályának megfelelő csoportban. A fiatalabb a vasárnapi fellépésen még az ovis csoporttal körjátékozott, az idősebb pedig az alsósok körében táncolt jászsági táncokat. Ahogy évről évre figyelem őket, mindig megállapítom, hogy egyre finomabbak a lépéseik, egyre inkább értik és élvezik, amit csinálnak. Ügyesek voltak, és ha valami esetleg nem úgy sikerült, ahogy előre megbeszélték, akkor is feltalálták magukat. Cinkosan összemosolyogtak a többiekkel, hiszen csak ők tudják, mit kell táncolniuk. Piros pántlika volt a hajukban, járt a lábuk, pörgött a tarka szoknyájuk, és közben még vidáman énekeltek is. Valami boldogságot és némi izgalmat láttam az arcukon, és arra gondoltam, én most ugyanolyan büszke vagyok rájuk, mint apám volt rám annak idején. Csordultig volt a szívem azzal, hogy ők ott fenn az enyémek, és hogy milyen ügyesek és milyen szépek. Valami elégtétel is volt bennem, hogy lám-lám, a tánc nekik is sokat fog jelenteni.
Rajtam kívül még rengeteg anyuka és apuka érzett valami hasonlót. Elég volt csak körbenézni, mindenhonnan meghatódott nagymamák, nagypapák és szülők kémlelték a színpadot, és alig tudtuk abbahagyni a tapsolást. Nem voltak ezek különös produkciók, különlegessé az tette őket, hogy a mieink adták őket elő.
Kevésszer adatik meg az, hogy távolról figyeljük a kisgyermekeinket, hogy úgy gyönyörködjünk bennük, hogy nincsenek a tövünkben, vagy nem körülöttünk ugrálnak. Ilyenkor, amikor a színpadon látjuk őket, olyanok lehetünk, mint a külső szemlélők. Egy kicsit elvonatkoztathatunk attól, hogy a mieink, de csak annyira, hogy kritikus szemmel is nézzük, habár szülőként inkább az elfogultság jellemző ránk, mint a kritikus szemlélet.
