A Senki (Nobody, 2021.) egy olyan átlagosnak tűnő, ám mégis kitűnő hollywoodi filmnek nevezhető alkotás, amelyet a legjobb film kategóriában, főszereplőjét pedig, az Emmy-nyertes Bob Odenkirket (aki germán és skót-angol gyökerekkel dicsekedhet, és akinek a vezetékneve annyit tesz: Odin temploma) a Senki Hutch-aként a legjobb férfi alakításért jelölte díjra a Hollywood Critics Association. A Hollywoodi Kritikusok Szövetsége, amelyben minden bizonnyal nem épp olyan the-show-must-go-on–típusú fejek ülnek, mint az Oscar-gálát irányítók. A cselekmény kapcsán ki kell emelni, hogy a mű kifejezetten patriarchális beállítottságú, és hogy a hagyományos – az elején még a keresztény értékekért –, majd a tradicionális amerikai értékek mellett száll síkra. Habár személyesen, természetesen nem tartom értéknek az erőszakot, de a kislányáért a szívét kész áldozni apa figurája, amikor leüvölt a banditákra, hogy: “Give me the god damn’ kitty-cat bracelet!” (azaz: Ide az istenverte cicamicás karkötővel! –amelynek csakis eszmei és személyes értéke van, és amely pici lányáé volt), az egyrészt nagyon lírai, fájdalmas, és egyszerre humoros, sőt, tragikomikus is.
A mozit a Universal Pictures számára a viszonylag fiatal, moszkvai születésű, azonban már gyermekkorát is Londonban töltő (8-tól 14 éves koráig) Ilya Naishuller jegyzi rendezőként, aki a 2015-ös Hardcore Henryért is felelős. A most említett filmet az U.S.A.-ban az akkorra már nagyban befutott, s már főként producerként működő Timur Bekmambetov pártfogásával sikerült összehoznia, s ezzel érte el másodízben a világhírnevet, mivel 2015 előttről is van egy össz-vissz, több mint 50 milliós látottságú Youtube-klipje, a Biting Elbows – a Bad Motherfucker (2013.).
Az Emmy-díjazott Bob Odenkirk (Better call Saul, A Pentagon titkai, Nebraska) pedig Hutch Mansoldként, egy becsületes és monoton életet élő, figyelmen kívül hagyott és alábecsült apaként mutatkozik be – a film első részében csupán ennyi derül ki róla –, aki sztoikus nyugalommal nyugtázza az élet vele szembeni méltánytalanságait. Sosem szól vissza. Egy senki. Amikor két tolvaj tör be „szuburbiai”/külvárosi házába, a főhős, annak reményében, hogy elkerülheti a komoly erőszakot, továbbra is kész nyelni és nyelni, és szinte megtagadja, hogy megvédelmezze saját magát és a családját. Emiatt fia nagyon elégedetlen vele, és felesége, Becca (Connie Nielsen), úgy tűnik, még inkább eltávolodik tőle. Az incidens utóhatása égő gyufát helyez Hutch sokáig elnyomott agresszió-benzinraktára alá, őrjöngően dühös embert produkálva a légynek-sem-ártani-tudó, ám igen nehéz múltú férfiból, egy olyan brutális pályára hajtva-helyezve őt, amelyen a sokáig alvó módban létező ösztönei, embergyilkos tudása és képességei teljes másodvirágzásának lehetünk tanúi. Az öklök, csikorgó autókerekek, villogó-dörgő fegyverek és elhulló testek kavalkádjában pedig rá kell jönnünk arra, hogy jobb lett volna, ha főhősünket soha nem nézik senkinek.
A nagy patrióta öregapát (Hutch apját), aki az idősek otthonában él, sem lett volna szabad egy félsüket, félig-már-kipurcant, „impotens” vénembernek nézni, derül majd ez is ki, mint ahogyan az is, hogy Hutch unokatestvére fekete (az amerikai popiparba immár minden szinten integrálódott RZA alakítja, a Wu-tang Clan tagja). Az igazán nagy balhé akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy az éjszakai igazságtevő „kiruccanása” során Hutch még egy városi éjszakai buszjárat utasait, a buszsofőrnőt és egy egyedül utazó hölgyecskét is megvédelmez, miután orosz bandatagok szálltak fel a járműre, és kezdtek terrorizálni mindenkit. A jelenetben Hutch a leghátsó ülésen ül enerváltan és keserű szájízzel, amikor megállítják a buszt, majd felmásznak rá az oroszok, és rémes viselkedésük, prepotenciájuk és illetlenségük, erőszakosságuk láttán Hutchban (és a filmben) felcsendül az “I’ve got to be me” című örökzöld, igen ironikusan, akciót előlegezve, és erősen, kontrapunktusza is lehetne a jelenetnek, de nem az, csupán Hutch újra magáévá tett saját személyiségének, tényleges önvalójának felébredését jelzi, jó karakteresen.
És főleg ebből a heroikus “I’ve gotta be me!”-ből, amikor kiüríti kis revolverjét, és puszta kézzel vív meg a vad oroszokkal az éjszakai buszon, következik a későbbi akciódús cselekménysor, ugyanis Hutch úgy hagyja életben az egyik melákot, hogy kénytelen a torka tájékán egy léket készíteni neki késével, amelybe egy szívószálat helyez, hogy a pasas levegőhöz juthasson. Tehát nem öl meg senkit, de elbánik a csürhével jócskán. A problémák sora ott kezdődik, hogy a szívószálas fiú tulajdonképpen egy nagyon-nagyhatalmú orosz maffiózó, sőt, attól is rosszabb, a kormány számára (is) dollármilliárdokat mozgató, öldöklésben és nagy bizniszben úgyszint igencsak jártas pszichopata igen közeli rokona. És, ráadásul a maffiózónak sikerül beazonosítania Hutch-ot egy, a munkahelyéről származó, az egyik törött lábú bandatag által begyűjtött mágneskártya alapján. Időközben pedig a megszívószálazott ruszkij belehal sérüléseibe, hogy a szitu még konokabb legyen.
Huncut módon Hutchnak meg kell védenie családját, ami sikerül is neki a külön erre a célra kialakított pincéjével a családi háznak, ahol élnek, s amíg a pörgős-mészárlós jelenetek folynak, kislánya, fia, és felesége, akinek azonban mégis van fogalma/tudása Hutch előző életéről, biztonságban tudhatják magukat.
Aki részletesebben is kíváncsi Hutch valódi foglakozására, és szereti a keményfiús filmeket, nyugodtan konzumálja ezt a – habár filmművészeti darabként nem tökéletes –, de igen szórakoztató egy és fél órás alkotást.
