„Egy kis boldogság nekem is jár” – közli párjával szende mosollyal az arcán egy középkorú férfi az italpolc mellett állva. „De mindennap?” – folytatja a diskurzust a feleség, akivel néhány másodperc erejéig még vitatkoznak ugyan, de a hölgy végül beadja a derekát. A nehéz nap végén aztán a bevásárlókosárba kerül egy kisebb üveg pelinkovác. Nem biztos, hogy pont ezzel a típusú itallal, de talán mindnyájan jártunk már hasonlóképp egy nehezebb nap vagy épp egy nehezebb hét lezárásánál. Hasonló folyamat zajlik le akkor is, ha olyan kacatokat vásárolunk, amelyekre nincs szükségünk, vagy amikor túl könnyedén elfogadunk egy kecsegtetőnek tűnő ajánlatot. A hétköznapi jelenségek mögött egy mélyebb kérdés rejlik: vajon mennyire tudjuk tudatosan kezelni a vágyainkat? Milyen hatással van az életünkre, ha megtanulunk várni a boldogságra? A türelem és az önfegyelem próbája már gyermekkorunkban is mindennapos, és ha időben megtanuljuk kezelni, sikeresebb, boldogabb élet várhat ránk – erre világított rá a híres pillecukor-kísérlet is.
Az úgynevezett marshmallow-teszt során négyéves gyerekeknek kínáltak választási lehetőséget: megehetik azonnal a kapott egy kocka pillecukrot, de ha várnak vele 15 percig – vagyis addig, amíg a kísérletvezető visszajön –, akkor kettőt kapnak. A „jellempróbáló” kísérlet vizsgálatai során a tudósok arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek mekkora önfegyelemre képesek – ki tudják-e előre számolni, mikor járnak jobban: ha azonnal megesznek egyet, vagy ha önmegtartóztatással kiérdemlik a másodikat is. Vagyis: melyik gyerek mennyire képes – és akar – ellenállni az azonnali befalás kísértésének a dupla adag érdekében. A stanfordi egyetem kutatói 18 évig nyomon követték a kísérletben részt vevő gyerekek életét, és megállapították: azok a gyerekek, akiknek megvolt a képességük, hogy kivárják a második cukorkát, sikeresebbek voltak az iskolában, boldogabbak, elfogadottabbak az életben. Nem, nem az a cél, hogy egy napig ne igyunk, ne vásároljunk, vagy ne éljünk gyors kielégülést okozó, de boldogtalanságba vezető magatartással, hogy utána másnap ráduplázhassunk. A történet arról is szól, hogy egy hosszabb távú cél érdekében lemondunk a gyors kielégülésről a hosszú távú boldogságunk miatt. Általában ugyanis könnyen elérhető, de kámforszerűen tovatűnő boldogságokat üldözünk, amelyek elérése után mindig visszatér az üresség. Ez a boldogságkeresésnek olyan módja, amely sok embert függőségekbe, adósságokba, betegségekbe tud hajszolni. Létezik egy másfajta boldogság, amelyet a szaknyelv eudaimonikusnak nevez. Ez az életmód áldozatokkal, a hedonista életmód visszaszorításával jár, és képes betölteni az űrt, képes kielégíteni a szellemünket is. Az embernek ugyanis szüksége van arra a küzdelemre és élvezetre, amellyel egy érdemleges cél megközelítése, egy szabadon választott feladat teljesítése jár. Nem arra van szüksége az egyénnek, hogy mindenáron szabaduljon a feszültségtől, hanem arra, hogy betöltse azt a szerepet, amely az élet értelme által rá vár. Ilyenkor tanulunk, jobbá válunk, felállítunk egy vállalkozást, foglalkozunk a családunkkal.
Tanulmányok sorozata bizonyítja, hogy az eudaimonikus boldogság jótékony hatásai bőven a hedonista boldogság felett állnak. Ez nem jelenti azt, hogy utóbbi nem jó, sőt. Szükségünk van kikapcsolódásra, ugyanis nélküle nem tudnánk kitartani a céljaink mellett. A baj akkor kezdődik, ha ezeket előtérbe helyezve mindig csak pillanatnyi vágyainknak élünk. A mértéktelenség öröme ugyanis mindig átmeneti. Az önfegyelem nem az élvezet elutasítását jelenti, hanem azt, ahogy elfogadjuk az élvezetet. Bánjunk jól a testünkkel, mérsékeljük a vágyainkat, dolgozzunk keményen, mozogjunk! Ez csupán célzott munka, amelynek jutalma a késleltetett, hosszabb távú, valódi élvezet.
Nyitókép: Pixabay
