Másfél hónapja, hogy témaváltoztatási kísérletként nem sporttal, hanem annak egyik személyes velejárójával, az újságírói szolgálati utazásokkal, azon belül az esetenkénti pénzváltási gondokkal és élményekkel foglalkoztam. Kiderült, hogy a számos utazás során nemcsak váltási problémákat kellett megoldani, hanem érdekes élményből is volt bőven, így e héten inkább visszatérek a múlt emlékei közé, az útiköltségeim aprópénzes világába. Egyrészt azért, mert a sanghaji 1000-es mestertorna eredményeinek meglehetősen furcsa alakulásából szerintem nem kellene messzemenő következtetéseket levonni, másrészt a szerb labdarúgó-válogatott csúf vereségei a politikai háttér miatt e rovatban nem is érdemelnek elemzést.
A múltkor szót ejtettem a kelet-európai, egészen pontosan a csehszlovákiai és a szovjetunióbeli esetekről, ezekre korlátozva a történetet, mert azok az országok ma már nem léteznek. Az 1978-as bulgáriai pénzváltásom inkább vidám eset volt, amin jót szórakoztunk. A Vojvodina focistáival jártam Blagojevgradban, a nyári Intertotó-kupa meccsén. Amikor megérkeztünk a szállodába, az újvidékiek egyik szellemes emberként ismert vezetőségi tagja viccből szólt: Azt hiszem, a polgármester majd meglátogat bennünket. Nehogy valaki nála akarjon pénzt váltani! Nem tudom, hogy az illető később felcsapott-e hivatásos jósnak, de a polgármester telitalálatnak bizonyult. Alighogy egy kollégával elfoglaltuk a szobánkat, kopogtak, belépett a város első embere, megismerkedtünk, kellemes ott-tartózkodást kívánt, majd halkabbra fogva kérdezte: Tetszenének váltani? Persze hogy tetszettünk, elvégre az árfolyam nála számított a legjobbnak.
A nyugat-európai és az észak-amerikai utakon nem akadt váltási gondom. Inkább muris volt, amikor a zürichi reptéren negyeddolláros érme ellenében kértem egy frankot. A tisztviselő majdnem elküldött melegebb tájakra, de amikor elmondtam, hogy a csomagmegőrzőhöz kell, mert csak azt fogadja el, már együttérzéssel váltotta pályafutása legkisebb összegét.
Nyolc évvel később a kosárlabda-vb-re érkeztem Madridba, ahol este a szállodában csak annyit voltak hajlandók beváltani, hogy a szomszédban vacsorázhassunk, másnap reggel pedig Bordás Ákossal indulhattunk a belvárosba, mert a spanyol fővárosban nincs minden sarkon váltóiroda, csak a központban, ahova a turisták ezrei látogatnak el. Kiderült, hogy korán mentünk, többször is körbejártuk a Puerta del Sol nevű főteret, betéve megtanultuk a még zárva tartó boltok kirakatait, és egyetlen pezeta nélkül az egyre nagyobb hőségben sóvárogva bámultuk egy italozó söntését, ahol a csapos szorgalmasan töltötte a söröskorsókat a betérő szomjasoknak. Tíz órakor végre kinyitott a váltó, elsők voltunk a sorban, majd szaporán szedtük a lábunkat a tér másik oldalára, hogy a csapossal is megismerkedjünk. Nem vitás: annál ízletesebb sört életünkben nem ittunk.
