Mindig is szerettem a népmeséket. Azt hiszem, ennek egyik oka, hogy zeneszerzőként legtöbbet gyermekszínházakban dolgoztam. Így felnőttként is meríthettem abból a hagyomány által rögzített tudásból, ami formálta a világról kialakított képemet. A népmeséken keresztül olyan beavatásnak lehetünk részesei, amit csak ilyen módon tudunk megszerezni. A mese segít megérteni és feldolgozni a körülöttünk és bennünk végbemenő változásokat. Legfontosabb erénye, hogy miközben általa megismerjük a változó világot, meg tudta őrizni az emberi lét viselkedési modelljeit és mintáit, a közösség által kialakított örök érvényű példákat közvetítve felénk. A hagyomány által megszentelt tudáson keresztül hiteles és jól működő világot épít fel a szemünk láttára. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtanuljuk újra megérteni a mesékben rejlő archaikus, kódolt üzeneteket, ami által biztosítjuk a hagyományos műveltség átadásának folytonosságát. Sajnos napjainkban egyre kevesebb követendő példával találkozunk, egyre szürkébb és egyhangúbb az a minta, amit napról napra látunk. Azt hiszem, ez volt az oka annak, hogy pár évvel ezelőtt meglepő dologgal álltam az egyik nyolcadikos osztályom elé.
Aki tanított zenekultúrát felsős osztályokban, tisztában van azzal, hogy melyik generáció mire hajlandó. Ötödikben és hatodikban nem nehéz őket rávenni arra, hogy együtt énekeljünk népdalokat. A hetedik osztály azonban már vízválasztó lehet. Vannak napok, amikor könnyen megy az éneklés, de akadnak alkalmak, amikor semmire sem hajlandóak. Persze hátra vannak még a végzős, nyolcadikos osztályok: ezekben ritka pillanat az, amikor énekszótól zeng egy-egy tanterem. Ezúttal viszont más tervekkel léptem be az osztályba. Megvártam, amíg mindannyian elhelyezkednek, majd elővettem egy könyvet – történetesen egy meséskönyvet –, és azt mondtam, hogy most bizony én mesét fogok nekik olvasni. Ebben a pillanatban derűs morajlás és hangos nevetés futott végig a tantermen. A bátrabbak még be is szóltak, hogy netán altató mesét fogok-e olvasni, mert akkor ők szívesen szundítanának egyet. De én hajthatatlan maradtam, és belekezdtem a számukra gondosan kiválasztott mese felolvasásába. Talán az ötödik mondatnál kezdett alábbhagyni a mocorgás és suttogás. Lassan mindenki kezdte magát átadni a mesefolyamnak. Onnantól kezdve már nem egymásra figyeltek, hanem a történet cselekményére. A mese végére mindannyian síri csöndben ültünk a teremben. Már éppen belekezdtem volna mondókámba, hogy felfejtsük és jobban megértsük miről is szólt a mese, amikor páran máris nekem szegezték a kérdést: – A következő órán is fog olvasni? Ugye fog?! Minden tekintélyemet össze kellett szednem, hogy vissza tudjam állítani a rendet az osztályban. Kellett néhány perc, mire visszatérhettünk az órai feladatunkhoz. Miután meghallgattak, elmondhatták ők is a véleményüket és az észrevételeiket. Volt ott szó születésről és halálról, az emberi élet különböző szakaszairól, feladatokról, amik majd várják őket, ha átlépik a felnőtté válás küszöbét, arról a hatalmas felelősségről, amit a felnőttkorba lépő ember visz magával. Talán megértették, hogy a bölcsőtől a halálig milyen életszakaszokon kell átesniük anélkül, hogy egyet is átugorhatnának. Meg kell mászni mindannyiunknak a népmesék égig érő fáját, még ha száz pár bocskort is elszaggatunk. A végső igazságot az önmagunk által kijelölt úton érhetjük el.
Nem csak a felnőtté válás korszakában fontos a mesékkel való tanítás. Minden mesében megtalálhatjuk valamely emberi tapasztalás lenyomatát. Így az emberi élet minden szakaszára találunk olyan mesét, amely segít bennünket abban, hogy különösebb gond és lelki törés nélkül át tudjunk lépni egyik szakaszból a másikba. A tapasztalat és ismeret összekötése, a dolgok felismerése és megnevezése által szerzett tudás mélyen bevésődik elménkbe. Ezért is szolgál örömömre, ha néhanapján rátalálok egy-egy olyan rendezvényre, amelyen szakavatott szakemberek adják át a mesékben megbúvó tanításokat, útmutatásokat és bölcsességeket. Bízom benne, hogy egyre több meseértő kerül ki innen, aki idővel akár oktatóként is tovább tudja adni ezt a tudást.
Álljon itt az az idézet, amelyet igyekeztem átadni annak a bizonyos nyolcadik osztály tanulóinak, bízva abban, hogy meghallják és megértik az üzenetét:
„Ember vagy te, mert nem hagytad abba, amit elkezdtél. Mert ne hidd, hogy az embert szerencse várja valahol a világon. Munka várja, amiben ki kell tartani! Ki a könnyig, ki a vérig, ki az utolsó leheletig.”
Írjuk be a keresőbe Berecz András mesél – A pokol és a menny, és élvezzük a mesét!
