2024. április 26., péntek

Shakespeare a felhőbokrok között

ZMK – William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Éterien gyönyörű díszlet fogadja a nézőt. Földi és égi palota – kettő az egyben –, előtte fa, csupasz ágakkal, rajta számos „Pierrot-maszk” a gyümölcs, mely kontrasztot képez a komédia „harlequinjeivel”. Díszkert, sziklató. És mindenütt patyolat felhőbokrok, melyeket belső tűz világít meg. Shakespeare a fellegek között, őselemekkel körülfogva.

Muzsika! Az előadás kezdetén mindjárt többszólamú a capella: szintén fület-lelket melengető – nem győzöm eleget dicsérni a ZMK színészeinek zenei adottságait és képzettségét... Látszatidill a kormányzói palotában; amit kisvártatva remekül ellenpontoz a vendégségbe érkező nemes vitézek harsánysága. Később ármány és cselszövés. Ahogyan azt az avoni mester vígdrámáiból ismerjük. Melyek éppen úgy az emberi lét árnyoldalát, visszáságait tárják elénk, mint a tragédiák; annyi különbséggel, hogy az előbbiek végkifejletében nem hal meg minden szereplő. De az igazi tükör, az igazi tükör: nem tárhat eléd egyebet, mint a valót. „Hogy sírnak fönn az angyalok...”

Persze ez itt a Sok hűhó semmiért, nem pedig a Szeget szeggel – de szintén Mészöly Dezső remek fordítását használták fel az előadásban. És ezt a magyar nyelvre átültetett, míves shakespeare-i szöveget a társulat színészei oly ízesen, artikulálva adják elő, hogy az a darab több mint két óráján keresztül sem unható meg, ellenkezőleg: már magában zene ez is! (Noha muszáj megjegyeznem, az előadás feszességének viszont jót tett volna, ha cirka negyedével kurtábbra veszik.)

Mezei Kinga nem elsőízben vette elő a rendezői varázspálcáját a Zentai Magyar Kamaraszínházban – és bizakodjunk, hogy messze nem is utoljára. (Mást ne mondjak, arra is élénken emlékszem, hogy éppen az első itteni munkáját követően vettem észre, hogy a társulat minőségileg hatalmasat lépett felfelé a színészi munka és elsősorban összmunka terén!) Ezúttal is igazi színházi csemege lett a végeredmény, amely ügyesen lavíroz a populáris és az „elvont” határvonalán – ergo: szélesebb nézői réteget is képes megszólítani és a hatása alá vonni. Shakespeare művével nagy tisztelettel bánik, a szereplőket a „klasszikus” módon mozgatja, ugyanakkor apró nüánszok, jelzések által jelentős plusztartalommal képes megtölteni az előadást.

Hogy a dramaturg összegzéséből idézzek: „Vajon a színházlátogatók négyszáz évvel ezelőtt is ugyanazokon a poénokon kacagtak fel, mint mi manapság, s ugyanazoknál a fordulatoknál kaptak a homlokukhoz? Mit adhat nekünk ma egy négyszáz éves komédia? Mindenekelőtt nem árt, ha nevetünk rajta.” Bizony, kicsit sem árt! Mint ahogyan az sem, ha a nézőtérről, majd hazafelé menet cseppet elgondolkodunk felette... S ha közben olykor rövid időre abbahagyjuk a nevetést – az igazi katarzis ezekben a pillanatokban következik be, azt hiszem. (Noha természetesen a kacagás a darab 99 százalékában garantált, ahogyan az egy vígjáték esetében dukál.)

Úgy érzem, esetünkben mindez tökéletesen megvalósult. Pazar színészi alakításokkal, amelyek minden estben meggyőzőek, de korántsem vásári módon harsányak, és finom, leheletnyi mimikai gesztusokkal bőven megfűszerezettek. Minden egyben van.

Szereposztás: Don Pedro, Aragónia hercege – Virág György;

Don Juan, a herceg fattyú öccse – Nešić Máté;

Claudio, ifjú firenzei gróf – Papp Arnold;

Benedetto, padovai nemes ifjú – Dévai Zoltán;

Leonato, Messina kormányzója – Mess Attila;

Baltazár, énekes – Szilágyi Áron;

Boracchio, Don Juan embere – Szilágyi Áron;

Ferenc, pap – Szilágyi Áron; Hero,

Leonato lánya – Verebes Judit;

Beatrice, Leonato unokahúga – Lőrinc Tímea

Énekes-korrepetitor: Koncz Éva;

Dramaturg: Oláh Tamás;

Jelmeztervező: Janovics Erika;

Díszlettervező: Ondraschek Péter;

Rendező: Mezei Kinga.