2021. március 6., szombat
KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉS IRODALMI ÉVFORDULÓK FRANCIAORSZÁGBAN

Szomorú valóság – kiszínezve

„Ne azt fessük, amit látni vélünk, hanem amit valóban látunk is.” Paul Cézanne

182 éve 1839. január 19-én született Paul Cézanne, a modernizmus előfutára. Cézanne ugyanazzal a virtuozitással tudta megragadni a lélek esszenciáját, mint ahogyan egy hegység motívumát; művészete különböző korszakaiban a fény és árnyék játéka, rajz és színárnyalat, gazdagság és por. Annak a földnek a pora, melyet annyira szeretett körbejárni ecsete szálainak erejével. Saját belső énjét burokba zárja, de az ecsetvonások, a színek a vásznon elénk tárják a lelkének titkait.

Cézanne: Keménykalapos önarckép
Cézanne: Keménykalapos önarckép

„Megesküdtem magamnak, hogy festés közben lelem a halálom.”

A fényekben gazdag, melegséget árasztó dél-franciaországi Aix-en-Provence fogadta születésekor ebbe a világba. A tájegység, ahova a meg nem értett festő sebzett vadként mindig visszatért, ahol végül kiérdemelte az „Aix mestere” címet. A magányos és dühös különc ott élte meg a természet csodáit, és éppen a természet művészi ábrázolása kísérte a halálba. Az Aix-i por és föld – amely számára az „Ígéret Földjét” jelentette – volt egyszersmind a bölcsője és az lett a szemfödele. Szokása szerint azon a napon is a szabadban festett. Régen várt fényviszonyok között akarta „megragadni a lényeget” és mit sem törődve a viharral, dacolva állt ellen az esőnek, szélnek, bőrig ázva még két órán át folytatta a munkát. Hazafelé teljesen legyengülve összeesett az úton. Átfagyva és eszméletlen állapotban vitték haza, és bár magához tért, soha nem épült fel. A siker ekkorra már átlépte a küszöbét, a szakma is kezdte értékelni, de a végső csatában a természet győzött. 1906-ban, 68 évesen tüdőgyulladás következtében meghalt.

A jómódú családban született művészlelkek mindig megszenvedik az erkölcsös és materialista nézeteket valló apák szigorát. Így volt ez Cézanne esetében is. Az olasz származású kalaposmesterből bankárrá avanzsált édesapa nem tudta elfogadni fia idealizmusát. A festészet nem szerepelt Louis-Auguste Cézanne fiával kapcsolatos tervei közt, tisztes foglalkozást szánt neki: Paulból minden áron jogászt akart faragni. A megfelelés kényszere elkísérte a jogi karra, de a jogászok száraz világa nem kötötte le. Tanulmányai mellett rajziskolába járt. Saját műtermet rendezett be, ahol megtalálta az önkifejezést és megszülettek első alkotásai. Nem kis önmarcangolással a jogi karrier helyett az ecsetet választotta. Családját sohasem tudta meggyőzni igazáról, sőt édesapja haláláig csak erős lelkiismeret furdalással lépett az élet új területeire, legyen az utazása Párizsba, vagy a párkapcsolata és abból származó gyermeke, akit apja előtt megpróbált titokban tartani.

Az elválaszthatatlanok

Zola és Cézanne
Zola és Cézanne

Émile Zolával gimnáziumi osztálytársak voltak. Az irodalom és a zene szeretetén kívül a kitaszítottság is összeköti őket. Zola, a szintén olasz származású mérnök édesapjával és anyjával költözött Aix-be, de nem talált befogadásra. Amikor az előkelőségek gyermekei kigúnyolták, a jómaga is számkivetettnek, a feltörekvő újgazdag sarjnak bélyegzett, ezért visszahúzódó és zárkózott, Paul vette védelmébe a két évvel fiatalabb Émil-t. Elválaszthatatlan barátok lettek. Homéroszt és Balzac-ot olvastak; együtt zenéltek, Cézanne kürtön, Zola klarinéton játszott; együtt jártak kirándulni, úszni, együtt nézegették a szép lányokat. A felnőtt Zola Párizsba költözött és rábeszélte barátját, hogy ő is jöjjön el a festők Mekkájába. Ugyanis: Az ifjú művészek mind Párizsba sietnek kiteljesedni! 1861-ben enged a baráti buzdításnak, néhány hónapot a fővárosban tölt, sőt az impresszionisták művészeti képzését végző Charles Suisse Akadémiára is beiratkozik. Párizsban csalódás éri, erős provanszi akcentusa miatt kigúnyolják, alkotásait nem értik meg, művészetét elutasítják. Kiábrándul. A fővárosban csupán közönyt és nyomort lát. Visszatér hát Provence-ba, a jogi pályához. Azonban gondolatai egyre a Louvre és a nagymesterek alkotásai körül forognak. 1862-ben visszatér Párizsba, ahol megismerkedik Monet-val; Pissaróval, akit atyjaként tisztelt; Renoir-ral, akinél utóbb elidőzik, és együtt fest, viszont nehéz természete és dühkitörései miatt a Szépművészeti iskolába nem vették fel.

1869-ben Párizsban megismerkedett Hortense Fiquet-vel, akitől fiúgyermeke született. A modellel fenntartott élettársi kapcsolatát Cézanne eltitkolta édesapja elől. Amikor kitudódott, az apa megfenyegette, hogy kitagadja az örökségből, ha nem szakít vele. A fenyegetést beváltotta, nehéz anyagi helyzetbe hozva ezzel fiát. Hortense-t csak apja halála után, 1886-ban vette feleségül. Az örökséggel javult anyagi helyzete, a vagyon már biztosította számára a szabad alkotás lehetőségét.

Csalódások örvényében

Provence
Provence

1870-ben hazatér az ismert és szeretett déli tájakhoz. A nagyváros félszeggé teszi és kiábrándítja Cézanne-t. Neki napfényre és Provence tájaira van szüksége. 1*

A szabadban festett (plein-air) tájképein már érezni lehet a kortárs impresszionisták hatását: könnyedebb színekkel dolgozik, érzékletesebben ábrázol, a meleg és hideg árnyékok tónusaiban megjelenik a fényár – de a perspektíva sajátos értelmezése továbbra is Cézanne-i marad. Zolával levélben tartják a kapcsolatot. Barátja egyre sikeresebb író. Első igazi könyvét Cézanne-nak (és Baille-nek) szentelte. Amint kiadják egy regényét, annak első dedikált példányát postán megküldi Cézanne-nak, aki azonnal tollat ragad és válaszol. Levelében megköszöni a küldeményt, megdicséri és további sikeres munkára buzdítja őt.

A festő újabb csalódása az 1874-ben a Nadar fotográfus műtermében rendezett, és nagyon botrányosra sikeredett kortárs impresszionisták kiállítása. A közönség értetlenül állt három kiállított képe előtt, a szakmától is ő kapta a legélesebb kritikákat, miszerint stílusa nevetőgörcsöt vált ki. Ezután Cézanne három évig nem állított ki. 1877-ben 16 vásznával megjelenik az impresszionisták harmadik kiállításán, de a kritikusok többsége ezúttal is támadást indít a művészete ellen. Zola akkor még megérteni látszik a később impresszionistaként ismerté vált festőket, elsőként ír róluk méltatást.

Kártyajátékosok
Kártyajátékosok

Cézanne egyre inkább befelé fordul, mintha önként vállalná a mellőzött lángész, félreismert és kiközösített különc jelzőket. Zola eközben a Rougon-Macquart ciklusát írja. A barátok között egyre nagyobb az űr. Valójában két ellentétes temperamentumú és összebékíthetetlen világszemléletű egyéniségről van szó. Zola elegáns, dinamikus, politizál és nagyvárosi életet él. Gyorsan hírnévre tesz szert. Cézanne tartózkodó és túlérzékeny, laza öltözékben jár, fogalma sincs a politikáról, a mellőzés miatt természete is egyre durvább. Csak a közös szép emlékek maradtak. Cézanne mutatta be Zolának Alexandrine-t, az esküvőjükön ő volt a tanú. Zola pedig immár híresen és gazdagon anyagilag támogatta Cézanne-t, amikor édesapja tudomást szerezve a modell élettársról és fiukról, kitagadta az örökségből és megvonta a műterem fenntartásához is oly szükséges apanázst. A barátság egy életre kötődött, de idővel már csak egyetlen közös pont maradt: a városuk, Aix-en-Provence szeretete. Ahogyan Zola mondta: „Gyönyörű környezet – utálatos emberekkel” – és ezzel Cézanne teljes mértékben egyet értett.

1886-ban megjelenik Zola legszemélyesebb hangvételű, a L’Œuvre2* című művészregénye. Életrajzi elemeket tartalmaz, hiszen a két főhős, az író és gyermekkori festő barátján kívül Monet és mások is magukra ismernek. A mű elementáris erejű, alakjai élőek, színes képet ad a korabeli Párizs kulturális pezsgéséről, Cézanne életének a helyszíneiről. Azonban Cézanne szerint az őt ábrázoló festőművész, Claude regénybeli alakja túl van dramatizálva. A sikertelenséget a tehetség hiányának beállítva Zola a lelkébe gázolt, sőt a végkifejlet, miszerint a műveivel örökké elégedetlen festő drámája öngyilkossággal végződik, annyira letaglózza, hogy utolsó levelének megírását követően minden kapcsolatot megszakít az íróval. Cézanne úgy látta, a hírnév és gazdagság megváltoztatta barátját, ő pedig az író szemében nyilvánvalóan kudarcot vallott. Még nem tudta felismerni Zola életműve értékének jelentőségét az emberiség kultúrája szempontjából. És Zola sem ismerte fel igazán a korát megelőző, új irányzatot teremtő festőben az avantgárd vezért, a modernitás atyját. Életük alkonyán kölcsönös megértés nélkül álltak egymással szemben. A XIX. század két jeles képviselője, akiket örökre szétválasztott alkotómunkásságuk ellentétes fejlődési iránya. Nem találkoztak többé. Zola haláláig rendszeresen érdeklődik közös barátaiktól Cézanne hogyléte felől, de ha lent jár délen, nem kopog be hozzá. 1902-ben a 62 éves Zola ereje teljében, váratlanul és gyanús körülmények között hunyt el. Amikor házvezetőnője elhozta neki a halálhírt, Cézanne sírógörcsöt kapott, dühkitörésében durva szavakkal illette a körülötte lévőket és vigasztalhatatlanul bezárkózott a műtermébe.

Belső feszültségét expresszív, nyugtalan víziókban oldja fel. „Amikor a művész szellemileg magasra tör, az ember maradjon a háttérben, öröme csupán a munka legyen.” – vallotta.

Három korszak visszatérő motívumai

A művész
A művész

Az ifjú műkereskedő, Ambroise Vollard felismerte a tehetséget: a közönség előtt ismeretlen, de az új nemzedék festői által már elismert és követendő művészt. Felvásárolja mintegy 200 festményét, magánembereknél és üzletekben felfedezett alkotásaiból 1895-ben kiállítást rendez Cézanne-nak.

Csendéletek – A mindennapok csendes költeményei

Cézanne vitathatatlanul a csendélet mestere. „Meg akarom hódítani Párizst egy almával” – mondta ifjúkorában. A kihívás 50 év múlva teljesült, megnyerte a fogadást.

Verre et pommes (Pohár és almák), 1879–1880, 31,5×40 cm. A Vollard galériában kiállított csendéletet, a ciklus legkisebb méretű festményét 1896-ban Degas vette meg 400 Frankért. Mint mondta, még neki is úgy tűnt, hogy a leveleket Cézanne a pohárba helyezte.

Megszállottan festette a mindennapokat, előszeretettel dolgozott a csendéleteken, 200 vásznon örökíti meg az alma és a hófehér asztalterítő motívumát3*. Ecset helyett többször kés élével keni fel a redőket ábrázoló vastag festékréteget, mert a formát nem körvonalakkal határozza meg, hanem a rávitt festék rétegekkel.

A művész fiának a portréja
A művész fiának a portréja

A csend, amely erről a kompozícióról áramlik azonos a festő zárkózottságával. Csendéletein a tárgyakat és gyümölcsöket gondosan válogatta és rendezgette. Sokszor csaknem ugyanannyi időt szánt arra, hogy beállítson egy kompozíciót, mint magára a festésre. De nem a hamvas, egészséges gyümölcs étvágygerjesztő látványa számított, Cézanne átértelmezte a klasszikusok csendéletét, a hangsúlyt a szimmetriára és harmóniára helyezte.

Portrék – „Türelem, festek!”

1901-ben Cézanne Aix peremén felépíttette nagy műtermét, a Les Lauves-t. Nejétől Hortense-től éppen a házasságban távolodott el, még festette, de már csak rideg nőnek ábrázolta őt. A festő mogorva természetét cukorbetegsége még kiszámíthatatlanabbá tette.

La Dame en bleu, Madame Cézanne, 1904 olaj, 88,5×72 cm (Szentpétervár, Ermitázs)
La Dame en bleu, Madame Cézanne, 1904 olaj, 88,5×72 cm (Szentpétervár, Ermitázs)

Cézanne a modelljeit akár több száz óra mozdulatlanságra kényszerítette. Ambroise Vollard saját tapasztalatból tudta ezt és tanúsította is: „Aki nem látta őt munka közben, annak elképzelni is nehéz, hogy bizonyos napokon mennyire lassan és milyen kínok között festett.” Párizsban Vollard is ült a mesternek. Egy alkalommal órákig könyörgött, tartsanak pihenőt, de Cézanne ingerülten mordult rá: „Szerencsétlen, ne zavarjon meg. Mit képzel, egy alma sem izeg-mozog! Türelem, festek!” A műkereskedőnek előbb a feje bukott le, majd kimerültségében lezuhant a ládára felállított székről.

Madame Cézanne, Marie Hortense Fiquet (1873–1874)
Madame Cézanne, Marie Hortense Fiquet (1873–1874)

Cézanne portréi időtlen és látnoki zsenialitásáról tanúskodnak. Az életének utolsó 10 évében készült portrékat áthatja a szomorúság. Cézanne teljesen megszabadul az anatómiai ábrázolás kényszerétől, modelljeinek önkényesen hosszú karokat fest, elrugaszkodván a figuratív léttől az emberi jelenlétet ragadja meg.

Tájképek – Megragadni a lényeget / Óda a természethez

Továbbra is kijárt a szabadba festeni. Zolának egy levelében ezt írta: „Kissé későn kezdtem el látni a természetet.” Mintha ezt a késedelmet akarta volna bepótolni, szívvel-lélekkel a természetben töltötte minden idejét, az utolsó leheletéig. Maga cipelte a festőállványt és a kellékeket, közben az utcagyerekek gúnyolódva követték. Bántotta és felizgatta az effajta tiszteletlenség, mély fájdalmat váltott ki az érző lélekből. Még jobban elzárkózott a külvilágtól. Monet szeretett újságírók, barátok, úm. közönség előtt festeni, ezzel szemben Cézanne, a magányos farkas, nem tudta elviselni az embereket maga körül. Ez alól talán csak Pissarro kivétel, akit atyjaként tisztelt, és akinek olykor felfedte családi titkait. Halála előtt tiszteletéül egy festmény küldött az idős mesternek, amin így írt alá: „Cézanne, Pissarro tanítványa”. A mélyen katolikus vallású festő teljesen csak a teremtője előtt nyilatkozik ki.

Tájkép
Tájkép

Cézanne idővel kifejleszti a horizont- és az élőlények nélküli természet motívumát, a vadont festi. A színeket elemezve elmondható, hogy az impresszionisták technikájával dolgozik, kis ecsetvonásokkal variálja a felvitt anyag vastagságát a vásznon. De a képfelbontásnak és a színkeverésnek köszönhetően sokkoló a látvány. A természet ábrázolására jellemző összes eddigi vizuális értelmezésünk borul. Nem azt tárja elénk, ami szimplán csak hihető. A színek vad torlódásában, a vegetáció tengerében elrejtve tűnik elő a fő motívum, a híd. Általa megszületik a perspektíva új törvénye a festészetben.

Kubizmus elődje Cézanne St.Victoire hegy
Kubizmus elődje Cézanne St.Victoire hegy

A Sainte-Victoire hegység – a témát évtizedeken át fáradhatatlanul festi. A romantika-, a fekete- és az új korszakában is visszatér a témához, különböző technikával, más-más évszakban, más-más szemszögből és fényviszonyok között, szinte megzabolázza, ahogyan egyik kritikusa mondta: „megszelídíteni” igyekszik azt. A kései ábrázolások már-már a kubizmus jegyeit viselik magukon. Cézanne palettájával eldöntötte a művészet fejlődésének új irányát, úttörőként hatással volt a fauvizmusra (a Vadakra), a kubizmusra és az absztrakt festőkre szerte a világban. Matisse és Picasso is Paul Cézanne-t nevezték meg elődjüknek és ihletőjüknek. A híres magyar festőcsoport, a Nyolcak4* is Cézanne festészeti technikáját vették át.

Festményei a remete lelkét tükrözték

A világot nemcsak a látás szervén keresztül kell érzékelni, nemcsak benyomásként kell fogadni, hanem a világot bensőből kell magyarázni és megváltoztatni. „A festőben két dolog számít: a szem és az agy, és a kettőnek segíteniük kell egymást.” Témáihoz rendszeresen visszatér, életműve csúcspontjai is erről szólnak pl. a Kártyázók és végül a Fürdőzők ciklusaiban.

Kolorista, nem a rajz, inkább a színérték fontos számára. Követőinek így vallott: „Talán túl korán érkeztem. Sokkal inkább tartozom a ti nemzedéketekhez, mint a sajátoméhoz.”

Paul Cézanne és Camille Pissarro
Paul Cézanne és Camille Pissarro

Párizsban egykor kinevették, utóbb 1904-ben az őszi Salon egy egész termet szentelt Cézanne képeinek. Előfordult, hogy vászna egy mozgó bútor lábának támasztékául szolgált; volt, hogy a mezőn hagyott festményeit az „Isten második átka”, a misztrál kergette a provanszi porban. A XX. század óta képeiért hatalmas összegeket fizetnek. 2012-ben a Kártyajátékosok című műve máig rekordot jelentő 250 millió dollárért kelt el egy árverésen, ezzel a világ legdrágább festménye lett. Ugyanebben az évben, Belgrádban megtalálták a Zürichben 2008-ban ellopott Fiú piros mellényben, százmillió eurót érő festményt.

Mára a világ 4 égtájának a leghíresebb múzeumai állítják ki. Párizson kívül Boston, New York, Bázel, Bécs, Bern, Milánó, Zürich, London, Tel Aviv, Moszkva, Budapest képtárai.

Cézanne Aix-en Provence temetőjében nyugszik. Sebzett lélekkel adta vissza testét a Provence-i földnek, szinte úgy, ahogyan tervezte: alkotás közben.

 

1* „Ritkán látom Cézanne-t” – írja Zola közös barátjuknak. „Paul még ma is az a hírhedt és különc gyerek, akit az iskolában ismertem meg. Igazolására annak, hogy eredetiségéből mit sem vesztett, csak annyit jegyzek meg, hagy rögtön megérkezése után az Aix-be való hazatéréséről beszélt, mindamellett, hogy három esztendeig harcolt ezért az ide-utazásért. De ezzel egy cseppet sem törődik. Ilyen egyéniségre, ilyen véleményváltózásra, bevallom, nem találok megfelelő kifejezést és elhallgatom egyéni meggyőződésemet. Bebizonyítani valamit Cézanne-nak, annyit jelent, mint rábírni a Notre-Dame tornyait arra, hogy francia-négyest táncoljanak. Mégha igent mond is, nem adja föl álláspontját. Észrevettem, hogy az évek csak csökönyösebbé tették... Egyetlen darabból készült. Faragatlan és hajlíthatatlan. Semmi meg nem törheti és senki se kényszerítheti engedékenységre...” Valamivel később Zola a következőket írja: „Cézanne-t állandóan kicsinyhitűség gyötri. Noha színleg megveti a dicsőséget, állandóan arra törekszik. Ha kudarc éri, másról se beszél, mint arról, hogy visszatér Aix-be és elszegődik kereskedősegédnek. Kénytelen vagyok hosszú prédikációkat tartani előtte az ilyen visszatérés esztelenségéről."

2* Magyarul: Mű, Mestermű címen kiadott és nehezen fellelhető regény

3* Miután felolvassa Balzac Szamárbőr című regényéből egy terített asztal leírását: „a fehér abrosz, olyan akár a frissen hullott hó, amiből szimmetrikusan emelkednek ki a kis szőke cipókkal koronázott terítékek.” Kijelenti: „Egész ifjúságomat végigkísérte a vágy, hogy megfessem ezt a hófehér abroszt ...”

4* A Nyolcak tagjainak többsége hosszú időt töltött a francia fővárosban. 1911-től, második kiállításuktól nevezték magukat a csoport tagjairól Nyolcaknak: Berény Róbert, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos.

Forrás: Le Figaro, Cézanne, Különkiadás