2024. március 28., csütörtök

Transz

Szárnyal az élet, a képzelet;

képzeletben megfogom két kezed.

De mindez csak álom, gyötrő látomás.

Egyetlen társam a magány, és senki más.

Babilon szajhája vonaglik előttem,

az utolsó adagot már a szemhéjamba lőttem.

Kavarog a gyomrom, ahogy a gondolatok a

fejemben, s mint halott-rőt levelek a lanyha

őszi szellőben.

Úgy hullok én is alá elmém feneketlen sötétjébe,

mint az öngyilkos, mikor leveti magát a mélybe.

Súlytalan zuhanok, nem ijeszt már semmi.

Most értem csak meg, milyen szabadnak lenni.

Sötét élet


Érzéketlen világban élek,


kihalóban a szerető lélek.


A szerelmesek csalják egymást,


az emberek elfeledtek egy és mást.


Torzuló értékrendünk


hazugságra csábít,


álboldogság mámorában


kender füstje kábít.


Nincsenek már barátaim,


csak az ivócimborák.


Együtt szívjuk néha be


a sarki árus porát.


Csalódok, ha felébredek


minden áldott reggel,


tele van az életem


bűnös élvezettel.


Lopok, csalok, hazudok,


hogy még ma is időben


megkapjam az adagot.


Nem gondolok másra,


nőre, családra, házra…


Jó most nekem így,


mélyen lent a sárban,


Szépen lassan elmerülök


a század mocskában.

Átkelés

A kozmosz sötétjébe zárva hallgatom
távoli kerubok rekviemjét,
miközben atomokra bontva szelem át
a tejút ködszőnyegét.