2021. január 25., hétfő
PIROS CERUZA

Nyájimmunitás

Szilveszter éjjelén, amikor az új esztendő, 2020 beköszöntését ünnepeltük összekoccanó pezsgőspoharakkal, nagyszabású tervekkel, fogadalmakkal, kívánságokkal vagy egyszerűen csak jó hangulatban, még nem gondoltunk arra, hogy igen hamar módosítanunk kell elképzeléseinket. Egy-két hónap elteltével azzal kellett szembenéznünk, hogy nemcsak terveink „dőltek be”, de egy új vírus, a koronavírus megjelenése és világjárvánnyá terebélyesedése miatt életünk, egészségünk is komoly veszélyben forog, napjaink megszokott menete sarkaiból kifordult.

Az új helyzet új létformát alakított ki, s az új létforma megnevezésére számos szó került be a mindennapos beszédhelyzetekbe. Az oktatás az iskolából a virtuális térbe került, és online módon lebonyolított távoktatás próbálta helyettesíteni, a munkahelyen való megjelenés helyett a home office munka terjedt el, az előadások, tanácskozások, szemináriumok helyett webináriumon lehetett részt venni, az orvos-beteg közvetlen kapcsolatot a telemedicina váltotta fel. Az egyre terjedő járvány kezelésére különféle megoldásokkal próbálkoztak: a társadalmi érintkezés visszaszorításától, az emberek egymástól való elszigetelésétől, a karanténok létrehozásától kezdve egészen a „nyájimmunitásnak” nevezett módszer forszírozásáig.

Valamennyiünk érdekében csak azt kívánhatjuk, hogy ezek a módszerek egytől egyig váljanak be, és vessenek véget a szörnyű járványnak. Nyelvi szempontból azonban – és talán etikai szempontból is – kifejezetten bántónak érzem a „nyájimmunitás” szót. Mióta nevezzük nyájnak az emberek bizonyos csoportjait? Eddig – ha emberekről volt szó – népekről, népességről, nemzetekről, közösségekről, lakosságról, polgárokról, állampolgárokról, populációról, tömegről beszéltünk, és még számos más megnevezést alkalmazhattunk. A nyáj azonban kifejezetten az állatvilágra vonatkozó fogalom. Birkanyáj, juhnyáj – ez jut eszünkbe, ha a nyáj szót halljuk, és az ismert népdal: „A juhásznak jól van dolga: egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját”. Emberekre vonatkoztatva sérelmesnek tűnik nyájat emlegetni. Ez alól kivételt képez kizárólag az egyházzal kapcsolatos szóhasználatban, ha a hívek közösségére vonatkozóan nyájról beszélünk, mert ebben az esetben inkább választékos stílushatása van a szónak.

Manapság az állatokat jóval nagyobb megbecsülés illeti meg, mint régen, s aki megsérti az állattartásra vonatkozó előírásokat, komoly büntetéseknek nézhet elébe. Miért bántó mégis emberi közösségre vonatkozóan a nyáj szó használata? Valószínűen azért, mert nem egyeztethető össze azzal a szemlélettel, amelyet neveltetésünk során elsajátítottunk. Ennek szellemében az emberek – még ha sokan vannak is – külön személyiségek, míg a nyájra ez nem jellemző. A nyáj esetében számolni lehet bizonyos veszteséggel, előre kalkulálni a várhatóan elhulló állatok számát, értékét, az állományt fel lehet tölteni, a hiányt pótolni lehet, de eléggé bizarr mindezt emberi közösségre értelmezni.

Pedig a nyájimmunitás valami ilyesmit jelent. A népesség bizonyos részének megfertőződése valamilyen kórokozó által az emberek egy részénél tragikus következménnyel jár, másoknál viszont immunitás, védettség kialakulásához vezet, s így mindkét esetben megszakad a fertőzés továbbterjedésének esélye. Nem adja tovább a fertőzést ugyebár sem az, aki belehalt, sem az, aki védettséget szerzett, így előbb-utóbb megszakad a fertőzéslánc. Minél többen szereznek védettséget, annál nagyobb az esély arra, hogy ne terjedjen tovább a járvány.

A koronavírussal kapcsolatban kiszámították, hogy az adott népesség kb. 70 százalékának kéne átfertőződnie ahhoz, hogy a kívánt eredményt elérjék, azaz a vírus ne fertőzzön tovább. De addig? Az egyes emberek élete, halála statisztikai adattá válik, számokká, és közben teljesen elvész, jelentéktelenné zsugorodik az ember személyisége. E szemlélet ténylegesen nyájnak tekinti az emberek csoportjait. És ezzel már komoly etikai problémák is felmerülnek. Mai „jogérzékeny” világunkkal hogyan egyeztethető össze az emberek arctalan, személyiség nélküli tömegként való kezelése? Bizonyos számú ember tervezett feláldozhatósága? Mit gondoljunk mai fejlett civilizációnkról, sokat hangoztatott politikai, gazdasági, emberi, személyiségi jogainkról, az egészséghez, az egészséges élethez való jogunkról, ha vészhelyzet esetén ezek máris nincsenek érvényben?

A nyelvi megközelítésen messze túlmutató kérdések ezek. Nemcsak arról van szó tehát, hogy emberekről szólva talán nem szerencsés nyájat emlegetni. Ennél jóval komolyabb a helyzet, ha nem a szó megválasztása, stílushatása, esetleg lekezelőnek tűnő, bántó éle miatt érezhetünk zavart, de ha a szó – jelen esetben a nyáj – használata, jelentése tökéletesen fedi a tartalmat, azaz emberi közösségek nyájként való kezelését. Ezzel ellentétben mi nem arctalan tömegként, esetenként helyettesíthető, pótolható, feláldozható veszteségként, hanem továbbra is önálló, egyedi, sajátos arculattal rendelkező személyiségként szeretnénk embertársainkra tekinteni. Nemzeti irodalmunkból nagy költőnkre, Kosztolányi Dezsőre hivatkozhatnánk, aki ezt a szemléletet megrázó, páratlanul szép sorokban fogalmazta meg számunkra:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”