Nagyon figyelt minden szóra, de mégsem értette: akkor most a baltájának mégis mi lesz a sorsa? Ötven éve markolta már a nyelét, az ő ujjai koptattak barázdákat a fába. Kopaszra nyírt gyerekfejjel, fekete klott gatyában ezzel a baltával célozta meg először a farönköt. Apja pofonja vágta a tanya vályogfalához, amikor a balta vasának keménységét próbálva, kőhöz ütötte. Csorbult az él, csillagot szórva pattant az acél szikrája.
– Ez a balta sok éve kiszolgál engem, hitvány módon nem fogod elpusztítani! – morgott-hörgött az apja, vastag rést vágott a szélben pofonra lendülő keze, ami aztán beterítette egész gyerekfejét. Akkor örökre agyába véste az apja minden szavát:
– Parasztember becsülje meg azt a szerszámot, amit az Úr kezébe adott. Gondozza, az élét köszörülje. Rozsdától, téltől, fagytól, de még apró csöppeket hullató esőtől is óvja, ha azt akarja, segítője legyen a szükségben, társa a munkában.
– Csak nem fogom éppen most elveszíteni a baltám? – rázta meg a hideg.
Hogy embervér tapadt hozzá? Mit tehet erről az a szerencsétlen balta? A balta, az ő baltája, apjától örökölt éles szerszáma csak a kéz parancsát követte. Talán meg is értette a balta, miért küldték ilyen kegyetlen munkára. Hiszen ő is láthatta, tétlenül nézhette, hogyan szerelmesedik egy ember a borba, hányszor issza le magát fetrengős részegségig, mióta kicsúszott lábai alól a világ.
Pedig olyan szép szóval ígérte a fia: jó szakmát tanul, talán érettségizik, akár még városi gyárban is lehet belőle csoportvezető, amikor a kapufélfánál mérték, mekkorát nyúlt a fiú egyetlen nyáron. És nevetve ütöttek jelet a baltával a feje fölé, de olyan pontosan, hogy hajszálakat temettek a balta élével hasított vékony résbe.
– Van ez tíz centi is, apám, hamarosan átfütyülök a kalapja fölött – méricskélt a fiú, ölelésében megérezte az erőt.
– Ilyen erő meg hit feszült bennem is – emlékezett tanya mögött ülve, és azokra az évekre gondolt, amikor még konok, felszegett fejjel gyalogolt át a pusztán, erős fogakkal harapott a szélbe. Az áttáncolt bál után a harmadik faluból is hazatalált a hajnali etetésre. Az eszét nem dicsérte a tanító, továbbtanulásra sem buzdította, a könyvbe írt betűtől két perc után elnyomta az álom. De a betonútig kihallatszott a kiáltás – Az anyját, ez aztán az erő! –, amikor legényes vetélkedésben bebizonyította: az egész járásban nincs ember, aki olyan messzire hajítaná a baltát, mint ő, Kovács Antal. A Baltás Tóni, ahogy emlegették, amikor arról beszéltek, bevonult katonának. Baltás Tóninak, amikor leszerelt, majd megházasodott. És Baltás Tóninak, amikor gyereke született, aki végül nem kopogtatott a gyárkapun, inkább egy falusi gépműhelyében maszatolta a markát traktorból kiszerelt, olajos alkatrészekkel.
De asszonyt nem hozott a házhoz.
– Asszonyt? Ebbe a tanyába? Három épület csupán. No hiszen, ez aztán a nőket csalogató palota. Disznók bűze lengi körül, néhány vékony dróton lóg csak a világ – mutatott fia a villanypóznák felé, amikor már néhány ősz hajszál csillant a hajában. – Asszonyt? Ide? Mégis, mit kezdenék vele? – csapta a baltát egy kiszáradt farönkbe, és gyűrt borítékot dobott az asztalra.
– Ennyi volt, a téesznek vége. Egy havi bér nem sok, annyit sem nyomtak a kezembe, a munkakönyvemmel meg kitörölhetem. Rendszert váltott Magyarország, vége a kommunizmusnak. Új világ jön – ezt mondta az elnök, vállalkozó kedvű, ügyes emberek boldogulnak, a tunyákra meg rászárad a rongyuk – emelte a fiú a baltát, és már dobta is a tanya sarkához, vályog roppant a százszor meszelt vakolat alatt.
Hónapok teltek aztán szomorú tunyaságban, majd a fia napokra eltűnt.
Az apja azt hitte: talán a környéken kóborol, talán városi munkát keres. Sötét színűre aszalódott a gyanúja, de nem kérdezett, amikor a fia végre hazaért. De a fiú nem beszélt, és akkor sem magyarázkodott sokat, amikor egy hatalmas autót vezetve robogott a földúton, éppen csak át nem hajtott az udvarban kószáló kuvaszon.
– A barátom kocsija – köpte-hazudta elé foghegyről napokkal később, és megmutatta: tíz lépésről még mindig úgy eltalálja a vén baltával a kerítéskarót, hogy gyöngébb kéz percekig ki nem cibálja a vasat a fából.
– Nagy autó, nagy a tankja, a határt járom vele. a Vajdaságba viszem a benzint, minden fuvar után egy ezres üti a markomat – talált rá a fia újra a szavakra hetekkel később, és idegen pénzt mutogatott. Németek márkáját, amiből, ha ügyesen forog a határon, akár tízezret is összerakhat, mielőtt véget ér az ENSZ embargója.
Az apja nem tudta megfejteni a szavait, mint ahogy azt is érezte: elvész ebben a világban. Rádióból hallotta: összeroppant, szétesni készül Jugoszlávia, szerb lő horvátra, horvát a szerbre. Boszniában meg városokat ágyúznak, fogoly katona levágott fejét úgy rugdossák, mint focisták a göbölyűre fújt futball labdát.
De a fia csak nevetett, és idegen, sosem látott autókkal, sötét tekintetű emberekkel telt meg az udvar.
– Ki érti ezt? – morgott, leszegett fejjel lógatta kezében a baltát. Csak akkor emelte fel újra, dühtől torzult arccal, amikor a fiát évekkel később rendőrkocsiba tuszkolták.
– Nehogy támadni merjen, mert itt lövöm lábon – üvöltött rá az őrmester. – Csak nem ezt a kis mocskot védi? Inkább nevelte volna, hogy ne csempész legyen belőle. Vagy maga nem is tudta, hogy a kölke szeszt, cigarettát, benzint hord át a határon, de még narkót is találtak nála? – köpött az öreg elé a másik rendőr, és hiába hajította a baltát, a gyorsan elporzó rendőrkocsit nem találta el.
Ezen a fájdalmon más nem segíthet, mint egy kevéske fa hasogatása, holdfénynél, tanyaudvaron. Baltáját markolta, dühös rúgással parancsolta csöndre a kuvaszt, majd olyan erővel gyilkolta a rönköket, hogy a fa jajdulása még a felhők hasát is megkarcolta.
– Marika – hörögte – a sírjában is megfordul, ha elmondom, gazember lett a fiából – emlékezett régen eltemetett feleségére, és az út menti kocsmában csak az asztal lapját bámulta, ha a gyerekéről faggatták.
– Csak megjöttél? – ejtette a tanya falához a baltát, amikor a fia sok évvel később benyitott a tanya ajtaján.
– Más is megjárta a börtönt, elvesztette minden pénzét, barátját, mégse akasztotta fel magát – törölte a nyálat, nyúlt kés után a fia, és vastag szeletet vágott a szalonnából.
– Újra kezdjük, kemény munkával. Van erőnk, lesz hitünk – motyogta percek múlva, karja a fiú vállán nyugodott.
– Újra kezdjük? De miből? Hol talál itt munkát? A földünk annyit se ér, hogy egyszer végighúzzuk rajta a boronát. Meg egyébként is: ebben az új világban a pénz már jobban ugat, mint a régen a kutya. Nem érti: pénz, pénz és pénz, ez itt a parancs, erre ugrál a nép, erre táncolnak a lányok. Pénzt, forintot, dollárt, eurót adjon, ne jó tanácsot – hörgött a fia pár hónappal később, amikor már nem maradt a hétből egyetlen olyan este sem, amikor józanon tért haza a faluból. Kocsmára szokott a fia, de egy-két év után onnan is kiutálták. Börtönszagú dúvad, öklét rázó bolond itt széket ne húzzon a feneke alá – kiabálták rá, így aztán boltban vett kannás bortól, élesztős pálinkától ájult el a fa alatt.
– A szesz kiölt az agyából minden ép gondolatot. Reggelente még csak meg sem beretválkozott. Szájából áporodott szesz szagát sodorta ki minden hang. Rám támadt, arcomba csapott, a lábával megtaposott, nem is egyszer. Véreres szemei úgy forogtak, mint a támadásra készülő vadkannak. Csak védtem magam… – akarta mondani az öregember a bírónak ítélet előtt, az utolsó szó jogán. Nem mondta. Gyerekgyilkosnak nincs utolsó szó, nincs jog – motyogta, és nagyon szorult az ing ráncos nyakán.
Révületéből fojtott hang rázta ki.
– Álljon föl! Húzza ki magát! Nézzen előre, ne most szégyellje arcát – suttogta a fegyőr. Ő meg kidüllesztette a mellkasát, középső ujja a nadrág varrásához lapult, miként azt az őrmestertől tanulta régen lebontott laktanya udvarán. A bíró kérdésére – Megértette az ítéletet? – bágyadt igent nyöszörgött. Hiszen megértette, miért ne értette volna: tíznél is több évig raboskodhat, mert azon az éjszakán eszét veszítette, dőlt falú tanyáját, gazosodó kertjét, ellobbanó életét siratta, és a baltával agyonütötte saját gyermekét.
– Kilencszer csapott le, egy is elég lett volna a halálhoz – emlékezett az ügyész odavetett mondatára, aki a súlyos bűnnel megvádolta.
– De hát erről a balta, vajon mégis mit tehet? – folyt a könnye, amikor az emelvényen a taláros bíró annyit szólt hosszú beszéde végén: a balta elkobzását és megsemmisítését elrendeli, a felügyelő úr elvezetheti az elítéltet.
– Mondja őrmester úr, a baltámat, mégis nem menthetnénk meg valahogy? Kellhet az még, ha szabadulok. A bedőlt kerítést helyettem nem szögeli meg senki – könyörgött halkan, amikor a kezére csatolták a láncot.
– A saját fiát gyilkolta meg, mégis a baltáját siratja? Milyen rongy ember maga? – sziszegte az őr, és a bilinccsel nagyot rántott a csuklóján.
A fájdalmat tűrte, a haragot értette, tekintete kiürült. Ballagott az őr után, ballagott a lánc után. És azon gondolkodott, egy fegyházra ítélt ember kívánhat-e a bírónak jó napot?
