Fiúk, férfiak, férjek, apák

Tóth Ágota

2019. április 10., 11:20

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Boros Krisztián: Fülesbagoly (Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola, Fölsőhegy)

A Szegedi Kortárs Balett Orfeusz és Euridiké című előadását néztem pár nappal ezelőtt. A történet a görög mitológiából való, Orpheusz egy fiatalember, egy nagyon tehetséges zenész. Szerelme, Eurüdiké egy baleset folytán meghal, a fiú elviselhetetlen fájdalmában lemegy az Alvilágba, hogy megtalálja a lányt, és visszaszerezze. A táncával megjelenített fájdalom annyira erőteljes, hogy még az Alvilág urai is meghatódnak, és beleegyeznek abba, hogy Eurüdiké visszatérjen az életbe.

A táncművészet különlegessége, hogy szavak nélkül, pusztán a testtel és a mozgással fejez ki mindent. Miközben néztem a fiatalembereket tánc közben, ahogy azt a sok szerelmet, fájdalmat, küzdelmet, kétségbeesést, harcot megmutatták a mozdulataikkal, a táncukkal, eszembe jutott, hogy ezen a héten is beszélgettem egy diáklánnyal az iskolában, aki – könnyeivel küszködve – arról beszélt, hogy nagyon keveset találkozik az apukájával, mert alig van otthon, mindig dolgozik, és amikor találkoznak, akkor sem tudnak egymással beszélgetni, és nincs közöttük semmilyen meleg, gyengéd érzelmi kapcsolat. Nem ő volt az első lány a pályafutásom során, aki erről beszélt nekem. Többen panaszkodtak amiatt, hogy amióta már nem kislányok, az apjuk eltávolodott tőlük, nem mutat irántuk semmilyen érzelmet, figyelmet, érdeklődést, és ez nekik borzasztóan fáj, mert szükségük van az apjuk szeretetére. Fiú tanítványaim pedig arról szoktak beszélni, hogy az apjuk nem veszi őket komolyan, feladatokkal esetleg megbízza, de nincs közöttük semmi személyes viszony, leginkább annyi a kommunikáció, hogy kioktatja az apa a fiát, de beszélgetni nem tud vele. Ha nem olvasnék szakirodalmat ezzel a témával kapcsolatban, csak a diákjaimmal beszélgetnék, akkor is látnám, hogy általában baj van az apákkal. És most nem arról van szó, amire talán rögtön a legtöbben gondolnak, hogy persze, mert az anyák nevelik a gyerekeiket, mert elváltak. Minden egyes eset, amiről személyesen számoltak be diákjaim, olyan családból való, ahol az apa és anya együtt van, nem váltak el, nem is a második házasságban élnek. Nagyon sok oka van ennek a jelenségnek, természetesen ennek a cikknek nem az a feladata, hogy ezekkel foglalkozzon. A tanároknak viszont feltétlenül kellene kezdeniük valamit ezzel a problémával. Sokszor írtam már arról, hogy a gyerekek rettenetesen sok időt eltöltenek az iskolában, és ha csak a felét értelmesebben töltenénk ki mi, tanárok, már nagyot változna a világ. Hogyha a tanár egy kicsit is kreatív, és nincs még teljesen kiégve, bármilyen tantárgyat tanít, kitalálhat olyan feladatokat, amelyek az érzelmi intelligenciát fejlesztik. Először is meg kell tanítani például, hogy milyen érzelmek léteznek, mert sokan csak a legalapvetőbbeket tudják megnevezni. Történelem- vagy földrajzórán lehet például olyan feladatot adni, hogy párban vagy csoportban beszéljenek arról, hogy egy adott korban vagy országban (amelynek tanultak a gazdaságáról, éghajlatáról stb.) egy uralkodónak, munkásnak vagy szegény embernek milyen érzelmei lehetnek, ki lehet találni konkrét eseményt, és abban megvizsgálni az érzelmeket. Ez azért fontos, mert az érzelmi érettség egyik alapja az, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy mit érez. Aztán lehet arról is beszélni, hogy ők mit éreznek, ezt bármilyen órán meg lehet csinálni, óra elején megkérdezni tőlük, vagy óra közben, óra végén, hogy most mit éreznek, és fel kell hívni a figyelmüket az érzelmek skálájára, hogy nem csak az az öt-hat érzelem létezik, amit ők meg tudnak nevezni. Elsősorban tehát az a fontos, hogy a saját érzelmeiket felismerjék, megértsék, és ez segít aztán abban, hogy kifejlődjön az empátiájuk, hogy együtt tudjanak érezni másokkal. Nagyon fontos beszélni ezekről – nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy a fiúkat is bevonjuk –, hogy megtanulják/megszokják, hogy az érzelmekről lehet és kell beszélni. Természetesen ennek a munkának az a feltétele, hogy a tanár ne minősítse az érzelmeket, meg semmit, amit a gyerekek mondanak, egyszerűen csak engedni kell, hogy beszéljenek, és segíteni, amikor szükséges, hogy megtalálják a legmegfelelőbb kifejezést.

Ahogy néztem a balettozó fiúkat, arra gondoltam, mennyi érzelem van bennük, és milyen tökéletesen meg tudják ezt a sokféleséget mutatni. Ha odafigyelnénk a fiú diákjainkra, és segítenénk nekik, hogy megtanuljanak pusztán csak kommunikálni egymással, felismerjék önmagukban az érzelmeiket, és gyakorolják a kommunikációjukban a személyességet, talán belőlük egy kicsivel jobb apák, férjek válnának, akik nem elsősorban mint hiány, mint űr vannak jelen a saját családjukban.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége