Atatát fotelbe döngölte a hír, hogy a kozovói illetékesek száz százalékkal megemelték a védővámot a zerbiai termékekre.
– Miért szontyolodtál el annyira, Tegyula – próbála őt felvidítani amama –, ez csak egy kis családi perpatvar a balkáni politikusok között, aminek a levét, mint általában, a nép issza meg.
– Nem a kozovói albánok döntése döbbentett meg, hanem az államfőnk kijelentése annak kapcsán – mondá atata.
– Mert mit mondott ezúttal a Vučko?
– Hát... idézem: „Többé senkinek sem fizetődik ki a vásárlás... Képzeljék el az adott ár százszorosát..., azt senki sem tudja majd kifizetni.”
– Jesszusom! – tátá el a száját amama. – Hát azt még a Pisti is tudja, hogy a száz százalék valaminek a dupláját, nem pedig a százszorosát jelenti!
– Erről van szó, Tematild. Na és akkor mit gondoljunk ezek után azokról a zuper gazdasági mutatókról, amelyekkel bölcsnek vélt államfőnk a közgazdászaival egyetemben szokott felvágni?!
– Tudja, zomzéd – kapcsolódá be a disputába a zomzéd Zacsek –, óvatosan kell bánni a közgazdászokkal, hiszen ők olyan dörzsölt szakemberek, akik holnap biztosan meg tudják majd magyarázni, miért nem valósult meg ma az, amit tegnap kilátásba helyeztek.
Amiről azonnal egy vicc jutott eszébe.
A matematikus, a könyvelő és a közgazdász ugyanarra a munkahelyre pályáznak. A meghallgatáson a kérdező először a matematikust hívja be. „Mennyi 2+2?” – kérdi tőle. „4” – válaszolja a matematikus. „Pont 4?” A matematikus kissé elcsodálkozik, majd gúnyosan válaszol: „Igen, pont 4.” A kérdező ekkor behívja a könyvelőt, és őt is megkérdi: „Mennyi 2+2?” A könyvelő a következőt válaszolja: „Átlagban 4, +/-10%, de átlagban 4.” Ezután a kérdező behívja a közgazdászt, és őt is megkérdi: „Mennyi 2+2?” A közgazdász felkel, bezárja az ajtót, behúzza a függönyt, helyet foglal a kérdező mellett, és a fülébe súgja: „Mennyi szeretné, hogy legyen?”
– De az is lehet – kanyarodá vissza a témához a Zacsek –, hogy körmönfont államfőnk nagyon is jól tudja, mennyi a száz százalék, csak abban bízik, hogy sok millió követője, aki minden szavát issza, nem tudja azt, és ha azt hallja tőle, hogy minden a százszorosára drágult, és például egy vekni kenyérért ezentúl Kozovóban 4500 dinárt kell fizetni, totál-fatál-brutál elszörnyed! És az elszörnyedt alattvalóknak mindig könnyen lehet beszélni a közelgő kataklizmáról, háborús fenyegetettségről, apokalipszisről meg a világ végéről – mindarról a rosszról, amit csak zemélyesen ő tud megakadályozni.
– Nem tudom, zomzéd – jegyzé meg atata –, kissé szkeptikus vagyok én azzal kapcsolatban, hogy ő bárkit meg tud menteni a rossztól. Látta, hogyan járt a baloldali Borko Kruševacon?
Az történt ugyanis, hogy a múlt hétvégén Borko Stefanović, a Zerbiai Baloldal vezetője, két munkatársa kíséretében, a zerbiai városban fórumot szeretett volna tartani, amikor csuklyások husángokkal rájuk támadtak, és brutálisan összeverték őket.
– Attól tartok, zomzéd, hogy a Borko véres feje és inge, és munkatársa kivert fogai, többet árulkodnak a társadalmi állapotokról száz megható monológnál – állapítá meg rezignáltan atata.
Hogy kissé feldobja a kedvét, a Zacsek elmesélt neki egy viccet a zokos politikusokról.
Két képviselő beszélget.
– Tudod, én irtó okos gyerek voltam. Már kétévesen megtanultam járni.
– Én még okosabb gyerek voltam. Én négyéves koromig mindenhová vitettem magam.
– Énnekem azért az tetszik, hogy a zelnök vette a fáradtságot, és minden nyugdíjasnak levelet írt, hogy megköszönje az anyagi támogatását – mondá amama.
– Ez is eléggé árulkodó… Kisnyugdíjasok finanszírozzák az állam működését, amely aztán eurómilliókat költ használhatatlan utak elkészítésére – fortyoga továbbra is atata.
– És még boldogok is ezért, zomzéd – mondá a Zacsek. – A zanyósom úgy megörült a Vučko levelének, amelyben megköszönte neki, hogy odaadta a nyugdíja egy részét, mint egy tinilány, ha a titkos szimpátiája lájkolja a szelfijét a Facebookon!
– Az ellenzéki Đilas azon felvetésére, hogy árulja már el, hogyan lehetséges az, hogy a havi százezer dináros fizetéséből úgy él, mintha havi százezer eurója lenne, bezzeg nem válaszolt – morgolóda atata.
– Pedig, szó mi szó, szeret beszélni – röhögé a Zacsek. – A Zadrugára vagy a török sorozatra várva a zanyósom néha órákig kénytelen őt hallgatni a Pinken.
– Az igazat megvallva, zomzéd – így atata –, én már nemigen kapcsolom be a televíziót. Tévéfóbiában szenvedek. Félek attól, ki mindenki jelenhet ott meg. Néha úgy érzem magam, mint a húskonzervre éhes viccbéli hős.
A krapek nyitja ki a konzervet, amikor csöngetnek nála. Ijedtében összerezzen, s arra gondol, bakker, tán csak nem valami politikus jött a megnyitóra?!
– A távirányító nagy találmány, zomzéd – mondá a Zacsek –, használni kell, különösen a piros gombot. Elsősorban prevenciós céllal.
– Ne aggódj, Tegyulám – veregeté meg atata vállát amama –, vasárnap van advent első vasárnapja, megnyugszol egy kicsit, nagyon kimerültnek tűnsz, kezdődik az elcsendesülés időszaka.
– Ettől tartok én is, mert ez a káo elcsendesülés időszaka mindenről szól, csak nem az elcsendesülésről: munka, bevásárlás, Mikulás, rohanás, Luca, pogácsa, teendők, fenyőfafarigcsálás, feldíszítés, takarítás, ajándékok, munka, vendégvárás, ünnepi menü… Belegondoltál, Tematild, hányszor fogunk még az év végéig összevitatkozni sok-sok apróságon?
Ebbe nyilván amama is belegondolt, merthogy azonnal másra terelte a témát.
– Na és azt láttátok-e, hogy a Facebookon aláírásgyűjés kezdődött annak érdekében, hogy szüntessék meg a pártok finanszírozását a költségvetésből?
– Nahát, képzeld, hogy megcsappanna a pártok és párttagok száma! – vidula fel egy kissé a fater.
– Hanem, a nyugdíjasok 3000 dináros egyszeri segélyben részesültek, a közalkalmazottak pedig részben visszakapják juttatásaikat – sorolá a pozitív kicsengésű híreket amama. – Ez lenne máris a bejelentett Aranykor?!
– Ehhez azért hozzá kell fűzni – mondá a Zacsek –, hogy három éve még azt ígérte a Vučko, hogy 2018 decemberére 500 euró lesz az átlagfizetés az országban. Eljött 2018 decembere, de az 500 eurós átlag még mindig nincs meg. Igaz, legutóbb már 470-re csúszott a megígért összeg idén decemberre, de még az sem biztos, hogy az év végéig összejön.
– Azt azért meg kell hagyni – jegyzé meg atata –, hogy bizonyos állami cégekben és intézményekben azért megvan az a hőn áhított havi 500 euró, csak oda nem könnyű bejutni.
– Jó napot, az állás végett jöttem...
– Melyik párt?
– Milyen párt?
– Milyen állás?
Pistike, számrajongó kisiskolás és csendes szelfilájkoló
