Külön dossziéba gyűjtöttem azokat az újságkivágásokat, amelyeket Fischer Jenőnek szántam. Sajnos elkéstem a paksaméta átadásával, a Magyar Szó külpolitikai, majd belpolitikai rovatának nyugalmazott munkatársa, kommentátora május 1-jén, 69 éves korában elhunyt. Pedig biztos voltam benne, hogy amint odaadom neki az írásokat, cikkeket, elemzéseket, szinte azonnal beleolvas ebbe-abba. Bár csak fél évtizedet dolgoztam vele együtt, a röpke idő alatt annyi azért kiderült róla, hogy a térségünkkel kapcsolatos témák különösen érdeklik. Főleg a II. világháború magyar(országi) vonatkozásai. Azért a Közel-Kelet is a kisujjában volt, de a Tito-korszak rejtelmeit is előszeretettel kutatgatta, elemezte.
A hétköznapi dolgok legalább ennyire érdekelték. Pontosan tudta például a zentai piaci árakat. Nyilván azért, mert azóta, hogy Újvidékre került, továbbra is nagyon kötődött a szülővárosához. Rendszeresen visszajárt Zentára.
Mindenesetre rendkívül jól értesült volt mind a nagyvilág dolgaiban, mind a hazai ügyekben. Azzal az értékes és minőségi információmennyiséggel, amely felett rendelkezett, csak kevesen dicsekedhettek el még az újságírók körében is. Amikor a háború 1991-ben kirobbant, már akkor arra figyelmeztetett (egyik adatközlőjére hivatkozva), hogy a még el sem kezdődött boszniai fegyveres konfliktusból lesz a legszörnyűbb vérengzés.
Akiknek volt szerencséjük ismerni, azt is elmondhatják róla, hogy – talán a nehéz gyerekkora és egyéb megpróbáltatások miatt – nagyon érzékeny, sértődékeny lélek lakott benne. Ezt azonban sohasem próbálta goromba viselkedéssel vagy keménykedve, szigorú szavakkal ellensúlyozni, palástolni.
Veszekedni talán nem is lehetett vele, bár a neki nem megfelelő szavakat nem illett említeni előtte. Persze azt nem bánta, ha Jenci(ké)nek szólítják. Sokan így is tettek.
Ő azonban nem fukarkodott a bíráló szavakkal. Írásaiban gyakran ostorozta azokat, akik oda juttatták az országot, ahová nem kellett volna.
De nem mélyesztette karmait a kipécézett politikusok, tábornokok, (ál)üzletemberek és a köréjük gyűlt fura alakokba. Inkább szurkálódott, karcolt, súrolt, amitől egyesek alighanem vérig sértődtek. Emiatt azonban eszébe sem jutott változtatni iróniával és fanyar humorral vegyített stílusán.
Pályáját a Magyar Szónál kezdte, s innen is ment nyugdíjba. Ragaszkodását és lojalitását a szerkesztőséghez azzal is kifejezésre juttatta, hogy a lap fennállásának 60. évfordulója alkalmából monográfiát írt. Két további kötetben (Ólomévek íródeákja; Jó reggelt) válogatott írásait, karcolatait és „szösszeneteit” jelentették meg (2009-ben).
A titói állam összeomlása után igyekezett lerántani a leplet a régi rezsim kifürkészhető titkairól. Az 1990 utáni, majd az ezredfordulót követő idők (háborús, majd politikai) zűrzavarában és álarcosbáljában is megpróbálta leleplezni a kesze-kusza szálak mozgatóit, illetve ráirányítani a figyelmet a szervezett alvilággal gyakran összejátszó hazai politikai-gazdasági elit turpisságaira, visszaéléseire, bűneire.
Nyilván jól végezte a munkáját, hiszen 2009-ben megkapta a Magyar Szó újságírói díját, három évvel később pedig publicisztikai tevékenységét a Napleány-díjjal jutalmazták.
Munkatársként az újvidéki szerkesztőségben csak rövid ideig tarthattam vele a szakmai úton. A néhány év alatt azonban gyorsan kiderült: kiterjedt történelmi és politikatörténeti ismeretei legalább olyan széles körűek, mint a műveltsége. Folyamatosan bővített tudása rendszerint visszaköszönt írásaiban is.
Reméltem, hogy a neki szánt dossziéba gyűjtött „papírokat” szívesen fogadja, s ezt-azt esetleg még kimazsolázhat belőlük. Sajnos, másként rendeltetett.
