Matuska Márton Az elhallgatott razzia – Vérengzés Újvidéken (1944–45) című kötetének előszavában figyelmeztet, hogy vidékünkön a „razzia” szó névátvitel nyomán az 1942-es, a magyar karhatalom által Újvidéken és a Sajkás-vidéken végrehajtott tömeges kivégzések szinonimájává vált, a szerbekkel és más nemzetiségűekkel (köztük magyarokkal is) szemben elkövetett atrocitásokra gondol szinte mindenki a szó hallatán. Így rögzült a hatalmilag (politikailag) manipulált köztudatban, amihez az ezt alátámasztó információk mellett nem jutott el annak híre, hogy a megtorlást egy sokkal nagyobb véráldozatot követelő viszont-megtorlás követte, ennek következtében a vajdasági magyarok 20–60 ezer főre becsült népességét irtották ki a partizánok, illetve az akkori hatalom. Újvidéken eleve sokkal több volt a három és fél évvel későbbi, második razzia magyar és német áldozata, mint a „Razziaként” elhíresült gyalázatos események elszenvedőié. A megtorlás mindig a mindenkori hatalom eszköze, és a történelem alakítását irányzó célja.
Aligha állítható, hogy az „elhallgatott razziáról” ne szerzett volna tudomást a közvélemény, bár Újvidéken, de szélesebb körben is, hiszen az áldozatok a székvároson kívül is rokoni szálakkal kötődtek mind a mai Vajdaság, mind az akkori Magyarország településein élőkhöz. Az emberi veszteség ugyanis mindig egyénekhez kötődik. A megtorlás első hullámában, az első napon 250 magyart géppuskáztak le Újvidék mellett a folyamőrség épületének kettes számú pavilonjából (szobájából, helyiségéből), ez egy szám, amire a túlélők emlékeznek, némelyek olyan áldozatokra is, akiket személyesen ismertek. Csakhogy ez a szám lebomlik személyekre, azok családjára, rokonságára, és minden odaveszett ember – a kötetben olvasható vallomások szerint bizony nem csupán különböző korú férfiakról van szó, hanem nőkről és gyerekekről –, a magában hordozott, megismételhetetlen értékként vált a megsemmisítés áldozatává. Puszta számként jelent meg a kivégzési listán, ha volt ilyen, és úgy tűnik, valamilyen formában volt. Viszont a retorzió talán nem is legfontosabb célja a „szemet szemért, fogat fogért” megtorlás volt, bár az eddig közzétett korabeli beszámolók szerint a bosszúvágy a helyi lakosságot mindenütt vérszagú mészárlás követelésére sarkallta, amit csak csiholt az elkövetők vér- és borgőzös állapota. Ma sem hiszem, hogy a vérbosszú tenné funkcionálissá az ősi jogrendszert, szerintem senki se tehető felelőssé azért, amit nem tett, hanem mert bármilyen, itt nemzeti kapcsolatban állt az elkövetővel. De a moralizálásnak háborús megtorlás idején csekély lehetett az esélye.
Az ellenrazzia és a teljes vajdasági vérbosszú tétje a még megmaradt értelmiségi, gazdaságilag tehetős, politikailag befolyásos, életerős, kapcsolatápolásra alkalmas magyarok kiirtása voltaképpen csak másodlagosan szolgálta a hatalom nevében föllépők erőszak- és vagyonigényét, zabrálni, kifosztani, rekvirálni büntetlenül szabad volt – a könyv tanulsága szerint –, felelősségre vonás nem járt érte, bár a gyilkosságokért se nagyon –, a központi, politikai cél a magyarság teljes politikai ellehetetlenítése (a német populációval ilyen gond nem volt, 95 százalékuk elmenekült, gyűjtőtáborban pusztult, likvidálták), értésére kellett adni a magyaroknak, hogy itt és most bárki elveszítheti a fejét, ha valaki rámutat: magyar. Bűne ezenfelül nem kellett hogy legyen. Az elhurcolásokkal, ítélet nélküli kivégzésekkel, tömeggyilkosságokkal beléjük kellett sulykolni a folyamatos kiszolgáltatottság tudatát, nemzedékekre előre elhinteni bennük a félelem magvát, ami nyomán a tragédiák a közösségben, a családokban is tabuvá merevedtek, és lebénították a nemzeti közösséget.
Matuska Márton az 1990-es évek legelején a Magyar Szó szerkesztőségétől kapta megbízásul az 1944/45-ös megtorlás eseményéinek dokumentáris-publicisztikai feldolgozását, amelyet a VMDK megalakulásától szorgalmazott, az akkori események pártatlan kivizsgálását követelvén a szerb kormánytól. Matuska évtizedek során rengeteg tanúvallomást, emlékezést, dokumentumot gyűjtött egybe, könyvek sorát publikálta a témában, közben segítette a személyes, helyi és regionális vonatkozású emlékezések megjelentetését, amiben egyik kiváló partnere a mostani könyvét megjelentető budapesti Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–15 Alapítvány. A szerző gyakorlatilag egyszemélyes intézményként igyekszik föltárni és földolgozni a partizánok által elkövetett vérbosszú történetét, amit erősen gátol a korabeli dokumentumok, adatok elérhetetlensége, föllelhetetlensége. A magyar és a szerb állam által létrehozott tényfeltáró, tudományos vegyes bizottság a közvélemény számára mindeddig nem túl sok érdemlegeset tett elérhetővé, ez is egyik indoka, hogy Matuska saját kutatásai alapján számol be az elhallgatott újvidéki razziáról.
Kötetének első részébe az eseményekre vonatkozó visszaemlékezéseket, nyilatkozatokat, leveleket, tanúvallomásokat gyűjtötte egybe, nevesítve az adatközlőket, ahol lehetett, azt is följegyezte, mikor, hogyan került birtokába a dokumentum, és a nevesíthető áldozatok névmutatóját is közzéteszi a könyv végén. Az intézményes kutatás hiányára mutat, hogy munkatársaival és adatközlőivel egyetemben az azóta eltüntetett tömegsírokba vagy a Dunába lőtt áldozatok közül 2014 végéig mindössze 305 személyt sikerült nevesítenie, noha az újvidéki Horgász-szigeten mindössze két hét alatt másfél ezer embert mészároltak le. A szerző terjedelmes fejezetet szentel az 1945/46-ban Újvidéken lefolytatott nagy pereknek, a könyv harmadik részben pedig a vérengzésekről készült korábbi tanulmányokat veszi számba, illetve beszámol az áldozatokról tartott megemlékezések történetéről.
A kivégzettek számának emlegetése elvonatkoztat a személyes tragédiától, pedig a számsor minden pontján egykor egy emberélet állt. A tragédia egyénre történő lebontása az igazán megrázó, ebben a tanúvallomások igazán színes képet nyújtanak a hatalom körmönfontságáról. Meg lehetett például szabadulni az ismeretlenbe hurcolástól, hogy ha a lefogott vállalta, hogy maga helyett megnevez három áldozatot (nyilast), vagy vállalja a frontszolgálatot. Nem volt ez a választásra kényszerítés egyéb az identitás megtörésére irányuló pitiáner manipulációnál, de a következménye talán rosszabb az azonnali és gyors halálnál. Volt, aki apja kivégzése után az atrocitást elkövető hatalom szolgálatába szegődött, katonai állományba állt, ám tiszti előrelépését lojalitása ellenére folyton gátolta, hogy kiderült származása. Hogy a második razzia elkövetőinek nagy része erkölcstelen bagázs volt, nem kétséges. A Horgász-szigeten fogva tartottak hozzátartozóitól azontúl is elfogadták az elemózsiát és ruhaneműt, hogy a begyűjtötteket már rég likvidálták, majd a beadott ruhaneműkben grasszáltak. Az egyik, édesapját elveszített vallomástevő írja a következőket: „[…] lassan semmink se maradt, csak a becsület, amit semmiért se adom bemocskolni. Erre édesapámnak is joga van, habár már 50 éve halott.”
Az áldozatok utódai nem bosszúért kiáltanak, mindössze becsületüket szeretnék visszanyerni. Ebben segítenek, ha segíthetnek a tényföltárók, miként e a könyv szerzője és a kutatását segítői is.
