45 éves a Dunatáj

Kevés nyomtatott lapról mondható el, hogy növelni kellett a példányszámot, a zombori székhelyű magyar hetilap e kevesek közé tartozik, mondja Cirkl Zsuzsa, igazgató-főszerkesztő

Fekete J. József

2015. február 8., 11:30 >> 2015. február 8., 19:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Jubileumi nosztalgiaszámmal emlékezett meg a zombori Dunatáj hetilap fönnállásának 45. évfordulójáról, első lapszáma 1970. február 4-én jelent meg. Ebből az alkalomból készítettünk interjút F. Cirkl Zsuzsával, a lap jelenlegi igazgató-főszerkesztőjével.

A lap mai logója

A lap mai logója

Negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg a Magyar Szó mellékleteként a Dunatáj, jelenleg pedig önálló hetilapja Zombor és környéke magyarságának. Kik bábáskodtak az akkori melléklet létrehozása körül, kik voltak az első munkatársak, szerkesztők?

– A Dunatáj a Magyar Szó fönnállásának 25. évfordulója alkalmából indult útjára. Első szerkesztője Polyvás József volt, a szerkesztőbizottság élén Kapitány György állt, a szerzői gárda pedig oly módon verbuválódott, hogy hétről hétre új nevek jelentek meg a cikkek aláírásában, kezdetekben azonban kétséget kizáróan Vlah János volt a legaktívabb munkatárs. Mindenképp említést érdemel, hogy Herceg János már az 1970. február 4-én megjelent első Dunatájban publikált, s így a lappal egyidejűleg útjára indult Visszatekintő rovata, amely minden szerdán újabb ismeretekkel, tudással vértezte föl a kicsit is fogékony olvasót. Legalább ennyire érdekesek Milenko Beljanski – Pipac szerkesztőhöz intézett, szellemes levelei, amelyekben egy-egy hétköznapi, ám szinte mindenkit érdeklő jelenségre hívja föl a nyilvánosság figyelmét, egyúttal feladatot adva az újságírói gárdának, hiszen azt üzeni: Írjatok a kátyús utcákról, a tervszerűtlen fölújításokról, a munkálatok lassúságáról! Az első félév számai mai szemmel nézve kissé furák, de tovább lapozva a bekötött évfolyamokat meggyőződhetünk egy fejlődési folyamatról, amely az igényesebb fogalmazásban, valamint a cikkek téma szerinti egymás mellé szerkesztésében, és koránt sem utolsósorban a fél év utáni oldalszámbővítésben nyilvánul meg, ez utóbbi a tollnoki létszám növekedését is magával vonta.

Az egykori melléklet a jelenleginél jóval nagyobb területet ölelt föl, ennek megfelelően a szerkesztőség létszáma is nagyobb volt. A finanszírozás is rendezettebb lehetett. Aztán egyszerre megszűnt a melléklet. Hogyan emlékszik erre a „régi” Dunatájra?

F. Cirkl Zsuzsa igazgató-főszerkesztő (Fotó: Oberajter Dávid)

F. Cirkl Zsuzsa igazgató-főszerkesztő (Fotó: Oberajter Dávid)

– Az 1980-as évek legelején, szinte gyerekfejjel, 16 évesen szegődtem a Dunatájhoz, ami a több mint két évtizeden át szerkesztői teendőket ellátó Tóth László érdeme vagy szégyene. Ő, no meg a vadregényes baranyai újságírói portyák, a kupuszinai és doroszlói pörkölttel megpecsételt világmegváltó baráti beszélgetések szerettették meg velem a tollforgatást. Akkoriban az újságíró dolga az volt, hogy nyitott szemmel és halló füllel, meg kellő mértékű kíváncsisággal dolgozzon, a finanszírozás „mások” gondja volt. Mai eszemmel sejtem, hogy a „pénzt adták”, de hát ma is valahogy így történik, csak akkor karosszékből, egy-két telefonnal el lehetett intézni (gondolom én), mostanság pedig át kell érte menni egy „aknamezőn”, és ha sikerül túlélni, akkor vár bennünket a ládika, amely a nyomdaköltséget, az irodai kiadásokat, a rezsiköltséget és nem utolsósorban a nyomorúságos újságírói béreket és a még nyomorúságosabb, már-már sértő tiszteletdíjakat fedező pénzt rejti magában. És ráadásul ezt az aknamezei, kétesélyes erőpróbát egy csapatnak kell teljesítenie… Persze előtte egy másik csapat elhelyezi a taposóaknákat! Ám a kérdéshez visszakanyarodva, a „boldogsággal kecsegtető új világ” hajnalán megszűnt a lap. Néhányan kísérleteztünk a mentésével, de 1992-ben meg kellett békélni azzal, hogy a miloševići rendszer nem érzékenykedik. Rémséges idők voltak, soha vissza ne térjenek!

A melléklet megszűntét követően éppen Ön volt az, aki a zombori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület (ma: Magyar Polgári Kaszinó) berkeiben hiánypótló, informatív-hagyományőrző lapot indított és szerkesztett, ez volt a Zombor és Környéke. Meddig élt a lap, és milyen fogadtatásban részesült? Ki mindenki volt a munkatársa, hiszen alkalmazottai nem voltak?

– A Dunatáj megszűnésekor néhányan úgy véltük, valamit tenni kell. Ez az az időszak volt, amikor nagyon erősnek tűnt a vajdasági magyar közösség, de nemcsak a vajdasági, hanem a Kárpát-medencei. Hittünk az összefogásban, a közösségért való önzetlen cselekvés csodateremtő erejében. Ki voltunk szomjazva, a szüleink nemzedéke pedig még inkább, az évtizedekig tabuként kezelt témák napvilágra hozatalára. Ki kellett mondanunk, meg kellett írnunk, mit művelt velünk Trianon, mennyire fáj 1944, milyen hősiesség fémjelzi ’56-ot, hogy hiányoznak a szobraink, újra kell tanulnunk a nemzeti költészet fájdalmas-bús rímjeit, végre le kell tennünk az elhelyezetlen, szívünkben-lelkünkben hordozott koszorúkat, virágcsokrokat, meg kell gyújtanunk a valahol 1918-ban vagy még előbb, 1849-ben elfújt gyertyákat, vélt és valós ellenségeink arcába kell kiáltanunk, hogy mikor és hol vonultunk be erre a földre, vidékre. Valahol ezt a szerepet vállalta föl a Zombor és Környéke. Talán, sőt, biztos, ma másként állnánk hozzá, de máig meggyőződésem, hogy akkor erre volt szükség, s ezt bizonyítja az is, hogy a Tóthfalun nyomtatott havilapot máig kedves jelzőkkel emlegetik. Teljesen ingyen dolgoztunk valamennyien e cikk szerzőjétől, Fekete J. Józseftól kezdve a lap körül mindenesként serénykedő ft.Fuderer László akkori zombori káplánon (most óbecsei plébánoson) át édesapámig, a réseket krokikkal telerajzoló Cirkl Rudolfig, a profi újságíró kollégáktól a szerény, szárnypróbálgató tollforgatókig. A Zombor és Környéke első száma 1992. augusztus 20-án, Szent István király napján jelent meg, az utolsó szám pedig ft. Fuderer László műszaki szerkesztő Óbecsére távozása után, 1998 karácsonyán látott napvilágot, benne a Szent Koronával ékesített, színes 1999-es falinaptárral.

A Dunatáj önálló hetilapként újraindult, miután megszűnt a Zombor és Környéke, és Ön az új hetilaphoz került, addigra újságírói és szerkesztői tapasztalatokkal fölvértezve. Miként emlékszik az újrakezdésre?

– 1998 szeptemberében sikerült az akkori magyar politikai érdekképviseletnek elérnie az újraindítást, erre szerencsétlen körülmények közt, 1999 márciusában, közvetlenül a NATO-bombázást megelőzően került sor. Kemény újságíró-iskola volt ez, merőben más ambíciókkal, mint a Zombor és Környéke esetében. Kezdettől Virág István töltötte be a lapkiadó igazgatói és a hetilap fő- és felelős szerkesztői posztját, az újságíró pedig jegyzetfüzettel és írószerrel a táskájában, munkavégzéssel igyekezett elsajátítani a hírközlő, közéleti tollnok tudnivalóit, ráadásul mindezt szó szerint háborús körülmények közt, amikor nem volt ritka, hogy naponta több sajtótájékoztatót tartott a rendkívüli helyzetet kezelő stáb elöljárója, s arról számolt be, hogy egy órával korábban épp hol csapódott be lövedék, milyen anyagi kár keletkezett, mikor számíthatunk újra áramra, csapvízre, és sajnos utóbb már arról is, hány helyi áldozata van a bombázásnak.

Az újrakezdéskor kinevezett igazgató-főszerkesztő nyugállományba vonulása után Ön vette át ezt a tisztséget. Változtatott a korábbi szerkesztéspolitikán?

Az első lapszám címoldala (Fotó: Oberajter Dávid)

Az első lapszám címoldala (Fotó: Oberajter Dávid)

– Meggyőződéssel vallom, bárhol és bármit dolgozzunk, tisztelni illik az előttünk járók befektette tudást, munkát, igyekezetet. Ebből a meggondolásból ragaszkodom a mai napig az 1970-ben, induláskor kitalált formához, és a lap fejléce is csaknem változatlan. A tartalom az elmúlt két évben változott, amiben a szerkesztéspolitika mellett az is szerepet játszott, hogy fiatal, mondhatni, kezdő munkatársak kerültek a laphoz, mind „belsős”, mind „külsősként”. Próbálunk lehetőség szerint kommunikálni az olvasóval, mert érte van a lap, és a hallottakból leszűrni, mi az, ami mindenképp be kell hogy kerüljön, és mi az, amit magunk közt újságírók „ha fér”-anyagnak hívunk. Mindnyájan nagyon nehéz időket élünk – igaz, ez nagyjából huszonöt éve így van –, az sem kétséges, hogy félelmetes arányú elvándorlás tanúi vagyunk, de épp emiatt arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy nem mélyítjük ezt a hangulatot, hanem inkább pozitív példákkal próbálunk reményt önteni az olvasóba, igyekszünk minél több olyan fiatalt bemutatni, akik sirámok helyett cselekszenek, az itthon maradás mellett döntenek, küzdenek azok a dolgok ellen, amelyeket mások talán leküzdhetetlennek vélnek. Ettől a gondolattól vezérelve indítottuk Szalmakalap című rovatunkat is, részben annak bizonyságául, hogy nem felejtettünk el nevetni, akár saját balgaságainkon. Törekvéseink közé tartozik, hogy ne váljunk magyarul írt szerb lappá, vagyis, olyan témákkal foglalkozunk bővebben, amelyek közvetlenül vagy legalább közvetve érintik vidékünk magyarságát. Az össztársadalmi problémákról és jelenségekről az érdeklődők úgyis a percre kész elektronikus média, esetleg napilap útján tájékozódnak. Szerénykedés nélkül, büszkén vállaljuk a vidékiséget, és szeretve a tájat és az azt belakó embert, azt tartjuk fontosnak, hogy a megmaradásunkat szolgáló események, helyszínek és személyek jelenjenek meg oldalainkon, kiemelt teret engedve azoknak a rendezvényeknek, amelyek a legfiatalabbakat mozgatják, hiszen nélkülük nincs miről beszélni, nélkülük csak múlt áll mögöttünk, de jövőről szó nem lehet. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy értesítsenek bennünket idejekorán a rendezvényekről, mert csak arról tudósíthatunk, amiről tudunk.

Jelenleg hogy áll a szerkesztőség szénája? Gondolok a finanszírozásra, munkatársak biztosítására, nyomdára, terjesztésre, internetes hozzáférésre…

– Remélem, hogy e sorok megjelenéséig kissé fölenged a feszültség. December 29-én azzal a megnyugtató tudattal vonultunk téli miniszabadságra, hogy az idei évet szerény biztonsággal kezdjük. Időközben „történt valami”, és megingott a biztonságérzetünk, viszont hozzáértő, tenni akaró, jóindulatú csapat állt mellénk, akikkel vállvetve még bővítkezés és fejlesztés is szóba került. Szükség is lenne rá, mert jelen pillanatban csupán ketten dolgozunk főállásban, és egy 6–7 fős tudósítói gárda áll készenlétben. Ha az elképzeléseink csak részben is megvalósulnak, erről úgyis a nyilvánosság tud majd elsőként, odáig babonából hallgatnék róla. A terjesztésen sikerült javítanunk, de épp ez az a terület, amelyen a legtöbb tennivaló vár ránk. A nyomdával rendkívül jó az együttműködésünk, a lap külleme, legalábbis a visszajelzések alapján és véleményem szerint is, magáért beszél. A Dunatáj két utolsó évfolyama a hetilap honlapján böngészhető (dunatajlap.rs), ahová egyébként mindig egy heti késéssel töltjük föl a legutóbbi számot, és ugyanitt tesszük közzé a szerkesztőségben található régi fotókat, amelyekből egyébként még sok száz vár szkennelésre.

Mennyire dokumentált a lap? Ha például a hajdani Zombor és Környékét vagy a régi és új Dunatájat bárki kutatni szeretné, hol kereshetné?

– Pillanatnyilag még mindkét lap évfolyamai a szerkesztőségben lapozhatók, de föltett szándékunk a digitalizálás, ami persze szintén pénz kérdése. Bízunk abban, hogy erre is sor kerül.

Milyen kapcsolatban áll a szerkesztőség az olvasókkal? Kapnak visszajelzéseket, észrevételeket?

– Örömmel jelenthetem ki, hogy élő az olvasóval a kapcsolat. Vannak, akik rendszeresen, mások időnként látogatnak a szerkesztőségbe, gyakorta kapunk elektronikus levelet, nemcsak itteni olvasóktól, hanem külföldiektől is, legutóbb például Bécsben élő zomboritól, aki a világhálón olvassa lapunkat. Kevés nyomtatott lapról mondható el, hogy növelni kellett a példányszámot, és a Dunatáj e kevesek közé tartozik.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége