A bor filozófiája

Riport a II. Magyarkanizsai Borszomszédolásról

Kozma Rita

2013. június 5., 08:23 >> 2013. június 5., 13:09

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Egy kisvárosi borfesztivál kapcsán mindjárt közhelyek ugranak be: Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk.

Amikor az ember a kellemesen hűvös, tavaszi estén kinn a szabadban, a csend városában, Magyarkanizsán, vagy bárhol máshol ízlelgeti az istenek ajándékát, már nem különösebben érdekli e frázis elavultsága, némán elkönyveli igazságát. A borfogyasztás kultúrájának része, hogy a borról beszélni kell, s ezzel megoldódik a bor közösségkovácsoló erejének rejtélye, amely legvégső pontnak számít a gondolatmenetben. Egyszerre ok és okozat: a borozgatás összehozza az embereket, a társasági lét önmagában pedig innivalóért kiált. Lehet ezt kulturált módon is, de meglepő, ha egy alig húszéves leányzó arról mesél, hogy a baráti körében mennyire fontos az ital minősége.

Így vélekedik az egyik borász is, mondja, hogy a fiatalok között is akad, akiben felmerül az igényesség, bár cinkostársi mosollyal nyugtázzuk, hogy mi – én a negyed évszázadommal, ő meg, láthatólag, a tőlem kicsit több mint egy évtizednyi korkülönbségével – nem voltunk mindig ilyenek. Meglepően sok egyébként a fiatal borász. A hajdújárási Maurer-pincészetnél egy friss diplomás lány szolgálja ki a vendégeket. A Kertészettudományi Egyetemen végzett, borászatból diplomázott, de ugyanolyan lelkesedéssel sorolja az érdeklődőknek a bor- és szőlőfajtákat, mint a nagy borászok. Megfordult már nagyobb borfesztiválokon is, és elmondása szerint a kisvárosi hangulatot egyik sem tudja felülmúlni, s a túl nagy választék is inkább hátrány, mint előny.

Itt megteheted, hogy pénteken végigkóstolod a vörös-, szombaton pedig a fehérborokat, és ki tudod választani a neked legjobban megfelelőt. Nagyobb fesztiválokon, mint a szegedi, ez már képtelenség, hiszen túl sok kóstolás után pedig már nem ugyanúgy érzed az ízeket sem.

Hasonló erényeket sorol fel Kasza Csongor is, aki saját készítésű boraival Szabadkáról érkezett.

A borszomszédolás, ahogy a neve is mondja, barátságosabb légkörre utal. A borászokkal ismerjük egymást, beszélgetünk, megkóstoljuk egymás borait, a kövidinkát leszámítva – ott már szinte presztízskérdés, hogy adott évben kié a jobb – különböző borokat állítunk elő. Így ha valaki olyan bort keres nálam, amivel nem tudok szolgálni, nyugodt szívvel ajánlom a szomszédét.

Miközben beszélgetünk, lakodalmas menet vonul át a parkon, két öltönyös férfiú lemaradva tőlük, csatlakozik hozzánk. Talán az esküvőn nincs elég bor? – tréfálkozunk velük. Vörös kelebiai betyárvért isznak, én a szakemberre bízva magam, az igazán könnyed szürkebaráttal ismerkedem. Azt a borászt meg kell jegyezni és megbecsülni, aki kiismeri a vendég igényeit. A kecskesajtot árusító férfinak nincs kedve beszélgetni, morcosságának oka az lehet, hogy a bor jobban leköti a nézelődőket. Következő állomás a magyarkanizsai Nagy-Sagmeister-pincészet, náluk az árjegyzék legolcsóbb borát kérem, nem garasoskodásból, de kíváncsi vagyok dédnagyanyám és az én kedvenc szőlőfajtámból, az ezerjóból készült bor ízére. Meglepően tapasztalom, hogy az édes szőlőből készült nedű korántsem édes. Nagy plakátjukon olvasható, hogy vegyszermentes eljárással készítik boraikat, úgy tűnik, ezen a téren is hódít a biotermesztés. Kövekkel díszített bódéjukat esztétikailag csak a Bálint-pincészet dekorációja múlja felül. Az ő családi vállalkozásuk hagyományát 70 év távlatából élesztették fel. S hogy miért épp most jutott eszükbe az unokáknak ezzel foglalkozni, Bálint József azt válaszolja, hogy feltehetően a föld, a homok és a szőlő iránti szeretetnek köszönhetően. A borászok közül ők azok, akik tavaly nem vettek részt a borszomszédoláson, mert épp egybeesett a horgosi Szent Orbán-napokkal, s szőlőültetvényük a faluhoz köti őket. A pincészetek mellett akadtak pusztán forgalmazók is. Megálltam a Szekszárd – Fekete pincészet felirat alatt, mivel felkeltette bennem az érdeklődést, hogyan kerül ide egy külföldi borász. De mint kiderült, a borász magyarkanizsai, nem úgy, mint a borok. Különlegességük miatt sokan megállnak kóstolgatni, állítólag a rosé fogy legjobban. Közben beesteledik, visszatérek Maurerék standjához, és itt ismerős arcokra bukkanok, s a Szerémi szerelem mellett látom, hogy egyre oldottabb a tömeg, csillogó szemekkel beszélget mindenki, kivéve azokat, akik a csillogáson túl már homályosan kezdenek látni, ám kötekedő hangoskodót nem látni. Ismét hajnalig tartó borozásnak néz elébe a város. Talán mégsem olyan egyszerű a képlet, s tényleg van valami a borban, nem véletlenül kapcsolódott össze az emberiség történetével. Kezdem mélyebben átérezni a mondatokat a borkultúra fejlesztéséről, a minőség fontosságáról, közben még mindig kételkedem abban, mi okozza ezt a kellemes, de józan, lebegő érzést. Mindez a boroknak köszönhető, vagy a társaságnak, az esti fényeknek, a kisváros hangulatának? Hajlok arra, hogy mindez együtt váltja ki. Az otthoniakról sem feledkezem meg, s másnap délben a vasárnapi ebéd után borozgatva hirtelen ráébredek arra, mi ez. Ez az az érzés, amikor az ember a kincsét másokkal is meg tudja osztani.



Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége