2024. április 25., csütörtök

Ezt nem lehet abbahagyni

Kartag Nándor: Egy életre elköteleztem magam a televíziózás mellett

Március 15-én, a Magyar Sajtó Napján minden évben átadják az anyaországi Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll életműdíjait. Elsősorban a nyugdíjas kollégákat részesíti az egyesület elnöksége ebben az elismerésben, azokat, akik mögött több évtizedes újságírói pálya áll. A díjat még 1978-ban alapította meg az egyesület választmánya, az 1989-ben megtartott közgyűlés óta pedig évente tíz újságírónak ítélik oda. Egy 1996-tól érvényes döntés jelentős szereppel ruházta fel az Aranytollat a határon túli magyarság szempontjából is, mert a MÚOSZ úgy határozott, hogy e kitüntetésben minden évben két határon túli újságírót is részesítenek.

Az idei megtisztelő elismerés egyik tulajdonosa Kartag Nándor újságíró, műsorszerkesztő. Vele folytatott beszélgetésünk elején arról kérdeztük, számított-e ilyen nagy elismerésre, hogyan reagált, amikor arról értesítették: őt illeti meg az egyik idei Aranytoll.

– Őszintén mondom, hogy nagyon meglepődtem, annak ellenére, hogy a kollégáktól hallottam korábban: a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete előterjesztette e javaslatot a díj odaítélésére. Előttem nagy példaképek, nagy és megbecsült nevek részesültek már ebben az elismerésben. Kellemes, jóleső érzés. Érdekes, hogy az utóbbi időben egymást követték az életműdíjnak számító elismerések. Ez akár el is gondolkodtathatja az embert, hogy valóban a pályája vége felé jár-e már. A Napleányt 2007-ben nyertem el, egy évvel később a Kultúra Szikrái Díjban részesítettek, tavaly pedig a VMÚE életműdíját kaptam meg. Most betetőzésképp az Aranytollat is nekem ítélték. Meghökken az ember ilyenkor, s azt a kérdést is felteszi: kiérdemelte-e ezt a sok elismerést.

A sorakozó életműdíjak ellenére talán mégsem azon gondolkodik most, hogy abbahagyja?

– Dehogy gondolkodok ilyesmin! Talán az egyik nagy hibám is okolható ezért. Hogy tréfálkozzak egy kicsit: ha lánynak születtem volna, biztosan nem sokáig maradtam volna ártatlan, hisz mindent elvállalok. Ez mára sem változott meg. A magamfajta aktív életet élő nyugdíjas még könnyebben beleesik a munka csapdájába, hisz el sem tudja képzelni több, mint negyven év elteltével azt, hogy most egyszer csak hirtelen leálljon.

Hogyan is indult a pályája?

– Voltaképpen 1967-ben indult, amikor Óbecséről lejöttem Újvidékre. A Képes Ifjúságban állandó külső munkatársként kezdtem. Vezettem az akkori Ifjúsági Tribün magyar nyelvű műsorát, majd 1970-ben léptem állandó munkaviszonyba a rádió bemondójaként. Pár év múlva az Újvidéki Televízió újságírója, műsorszerkesztője lettem. Hamar megvilágosodott az elmém, hogy én bizony egy ilyen „jól jövedelmező” szakmát választok, mint amilyen az újságírás.

A körülmények hozták úgy, vagy egy fajta kalandvágynak tudható be az, hogy szinte mindent kipróbált, mielőtt a televíziónál megállapodott volna?

– Hűséges alkat vagyok, s miután kipróbáltam mindent, egy életre elköteleztem magam a televíziózásnál. Nagyképűségnek tűnhet, de komolyan mondom, hogy valamennyi műfaj közül ez a legösszetettebb és legidőigényesebb. Itt nem lehet zsebre vágni a noteszt, hazamenni, s az otthon kellemes hangulatát élvezve megfogalmazni az interjúalany mondandóját. A tévében még olyan apróságokra is figyelni kell, hogy ha valakinek kicsit gyulladásban van az egyik szeme, akkor ne abból az előnytelen szögből vegye a kamera. A kedves nézők nagy részének az vonja el a figyelmét, hogy félrecsúszott a bemondó nyakkendője, vagy nem jól áll a bemondónő frizurája. Időigényes is, mert el kell végezni a helyszíni tudósítást, meg kell vágni a felvételt, megfelelő csoportmunkát igényel mindez. Én világéletemben szerettem a nyüzsgést.

Voltak-e olyan esetek, történések, helyzetek, amelyeket sohasem fog tudni elfelejteni?

– Egyetemistaként a tanulással párhuzamosan kellett dolgoznom, s általában a reggeli váltásba helyeztek a rádiónál. Hadakoztam viszont a koránkeléssel. Egy alkalommal a fél Vajdaság indult előbb munkába miattam. Az volt a szokás, hogy öt óra és fél hat között minden öt percben közöltük a pontos időt. Én meg öt óra hat perc helyett álmosan hat óra öt percet mondtam, a szerb technikus persze nem értette. Szerintem azóta sem kapott a rádió annyi tiltakozó levelet. Másik alkalommal, amikor ismét csak a hajnali váltás jutott nekem, alvás nélkül vágtam neki a műszaknak, mert igencsak elhúzódott az előző esti Miklós-napi ünnepség. Meg voltam győződve arról, hogy reggel nyolcig dolgozom. Mikor azonban beértem a rádióba, a kollégám üzenete fogadott: vegyem át az ő váltását is délután egyig, neki ugyanis haláleset miatt Baranyába kell utaznia. Vasárnap volt ez, elérkezett a Muzsikaszó-jókívánság ideje, melyet a faluműsor követett – a rádió leghallgatottabb adásainak számítottak ezek akkoriban. Dél volt, ekkorra már borzasztóan elálmosodtam. A szerkesztő hozta a híreket, elmondtam a hullámhosszokat, s a pontos idő jelzését követően közöltem: dél van, az Újvidéki Rádió éjféli híreit hallják. A főszerkesztőm azt mondta, nem kapok semmilyen büntetést, elég nekem az, hogy mindenki rajtam röhög. Manapság ezek már mind kellemes anekdotáknak számítanak. Szebb emlékeim közé tartozik, hogy útnak indítottam a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjét, én készítettem el 1975-ben a tévé legelső ifjúsági műsorát, útjára indítottam a Faggatót is, a mesterem Gobby Fehér Gyula volt.

Mivel foglalkozik ma, s mire jut ideje magánemberként az újságíráson kívül?

– Munkamániás pasas vagyok. A kikapcsolódásomat is munkával töltöttem szinte mindig, látástól vakulásig a szerkesztőségben voltam. A televíziónak köszönhetően viszont sikerült eljutnom Havannába, Egyiptomba. Amikor ma ilyesmit mesélünk el a fiataloknak, úgy néznek ránk, mintha Münchhausen báró történeteit hallgatnák, pedig akkor valóban így működött az újságírás. Mostanában, elsősorban a hétvégéken, a korábbi anyagok archiválásával foglalkozom, de minthogy elvállalok mindent, lektorálást is végzek, s besegítek a helyszíni közvetítésekbe, műsorok készítésébe is.