Bizony párját ritkította az a három hold búzatábla a szajáni határban, amelyik neki termett. Mondogatták is neki a szomszédjai még a vetés idején, hogy görcsös munka lesz ezt a földet megművelni.
Bizony párját ritkította az a három hold búzatábla a szajáni határban, amelyik neki termett. Mondogatták is neki a szomszédjai még a vetés idején, hogy görcsös munka lesz ezt a földet megművelni. De ő tudta: Istennek csodás az ereje, Isten előtt semmi sem lehetetlen. Ezért szövetséget kötött az Úrral az ő kecses búzatáblájáért. Az Úr pedig válaszolt neki. Ott, a Barnahát közelében, ahol a föld fájdalmában csak dohánypalántákat tudott befogadni, ő a szövetség értelmében a búzatábláját csodálta. Olyan természetes volt az ámulata és ragaszkodása a földhöz, mint amikor közel hetvenöt évvel ezelőtt anyja kötényébe kapaszkodott, ha oltalmat keresett.
Sohasem perlekedett a sorssal. Volt ő kubikos, kocsis, böllér, bojtár, de a föld gyúrását szerette legjobban, még ha sokszor iszapbirkózás is volt az. Jámbor lélek volt, mint megannyi szajáni „embör”, akiknek a történelem során csak a szikes föld jutott, az aligha délvidéki tájakat megmozgató hozamok a gabonából, kukoricából és az elvétve megtermő tányericából.
De nem is olyan rég, egy június végi napon megtört a szabály. Hirtelen felbolydult sorsa ellen, amikor Szaján fölé koromszitálású fekete felhők gyűltek. Azt sem tudta, hova rohanjon amikor hevesen zakatolt a szél és a viharfelhők torkuk szakadtából okádták az esőt. Beterelte a kiscsirkéket a jászolba. A Kedvest, az alig öt hónapos csikóját már jégesőben tudta az istállóba vezetni. Bántó volt, hogy hamarosan az istállóba folyt az eső, eláztatta a finom szalmát. Tehenei és a két ló legjobban attól volt megdöbbenve, hogy őt hangosan kesergőnek látták, aki közben sírt is.
Már hogyne zokogott volna szúrós nyüszítéssel, mikor a búzáját, az ő vére verejtékét, eddigi élete legnagyobb büszkeségét féltette legjobban. A lelkében rejtőzködő földszeretete indította el a viharban Barnahát felé. Nem volt fontos számára, hogy az apostolok lován megy, mert így, árkon-bokron átgázolva a legrövidebb úton eljuthatott a dédelgetett kincséhez, a búzatáblához. Persze útközben ázott és fázott. Még a lajbiját sem húzta fel, csak egy szakadozott, madárijesztős kalapot. Mikor megbotlott a pocsolya szélén, a kanálisig csúszott hanyatt fekve. Mégsem fájt neki, hogy latyakos lett, hogy az arca csapzott és néha kifehéríti a villám sziporkázó fénye.
Csak az Isten hallotta, hogy nyüszít. Hogy reménye nincs már. Hogy szíve megrettent nyúl mintájára dobog. És zilált, mint a kehes ló, amikor végre a búzájához ért. Ekkor már csendesedni kezdett a vihar és ő előbb csak szemfényvesztésnek hitte, a búzatábla alig hajladozott, vaskeményen állt, pompázatosan dagadt hosszú kalászaival intett feléje. Ő megindult a búzatengerben. Úgy tűnt neki, hogy nemsokára eléri a világ közepét, ahol találkozik Istennel, és bocsánatot kér tőle, amiért megingott hite a szövetségükben...
Ez most már emlék, amely néha boldoggá teszi, néha pedig nagyon fáj. Most meg a tarló előtt áll. Egyenletes vágású. Mint közepes nagyságú óarany színű szögecskék. Imitt-amott tüskés szödörinda kígyózása, még távolabb meg két fürj röppent föl a menedéket adó tarlóból a tintakék ég felé. Ő meg lehajol a tarló fölé és simogatni kezdi.
Dehogy érzi, hogy szúrna, vagy Uram bocsáss: fájna. Elkönyveli magában, hogy sima és cirógató a tarló. Babusgatja, dédelgeti. Az ő búzája, az ő tarlója. Nagyon jó termést adott. Az örökösen búval tanyázó férfi valahogy nem tudta feldolgozni az egészet. Megcsóválta a fejét és úgy tűnt neki, mintha az angyalok szárnyán kúszott volna magasan a tarló felett. A szitakötők táncát figyelte és megmondta a picurka, szerelmes szitakötőknek, hogy az Isten számára is szépnek teremtette a világot.
