Mondogatta is magában, hogy olyan régen volt lurkó gyerek, hogy azóta a házuk előtti nyárfák az égig nőttek
Csak úgy múltak a telek meg a nyarak – szinte szemtelenül, mert tőle soha senki sem kérdezte meg: „Ó, bocsánat, uram! Tetszik önnek ez az időmúlás? Talán nem? Lassítsunk az időgép kerekén?”
Mondogatta is magában, hogy olyan régen volt lurkó gyerek, hogy azóta a házuk előtti nyárfák az égig nőttek
Csak úgy múltak a telek meg a nyarak – szinte szemtelenül, mert tőle soha senki sem kérdezte meg: „Ó, bocsánat, uram! Tetszik önnek ez az időmúlás? Talán nem? Lassítsunk az időgép kerekén?”
Egyedül azt tudta, hogy már a kuckóba is alig fér be, és lelóg a lába a csikóról, amikor megnyergelni akarná. Meg azt is észrevette, hogy egyetlen szülikéje egyre ritkábban csalogatja a harmatfürdőbe. Mikor május lett, minden vasárnap a szülikéje az első harangszó előtt egy nagy fehér asztalkendőt a harmatos fűre terített. Addig nyomogatta a kikeményített vásznat, míg az meg nem puhult a harmattól. Majd ügyesen fölegyenesedett, és szorongatva a nedves vásznát, hozzá fordult:
– No, gyere már! Megfürdetlek tündérek könnycseppjeiben! No, gyere, drágaságom!
Szülikéje áldott jó asszony volt, de takargatta bűbájosságát, mert hűségesen hitt a tündérekben, a manókban, a boszorkányokban. Sőt még a hétfejű zöld sárkányokban is, mert ha rossz fát tett a tűzre, akkor azzal ijesztgette, hogy a kék és zöld csíkos, lángot öklelő, hétfejű sárkány holdtölte éjszakán elviszi a tövises ágyú országukba...
Szóval, a tündérek a nyárfákon ereszkedtek le a kisoroszi rónaságra, de mivel látták, hogy sántikál az igazság, és a hajnal sem bíborszínű, mint régen, ezért ők is sírni kezdtek az istállók borjaikkal és csikóikkal. Mikor jól kisírták magukat, elmondtak egy Miatyánkot, s arcukat megtörölték a hosszú, bodor aranyhajukkal, és az égig érő nyárfán visszaosontak a Tündérországba. Otthagyták könnycseppjeiket a fűszálakon, a lila orgonán, a piros tulipánon.
És szülike nem volt rest. Ellopta a könnycseppeket, és a pucér unokáját jól bedörzsölte a harmatos vászonnal. Tette ezt, hogy unokája mindig egészséges és hosszú életű legyen. Ez volt a gyermekkori májusok legszebb kisoroszi emléke.
Azután elment szülike. Végleg. És annyian elmentek, hogy alig maradt Kisoroszon korabeli atyámfia, akinek elmesélhetné a vén fejjel született gondolatát a tündérekről. Pedig nagyon szeretné egyszer világgá kiáltani, hogy: kérem szépen, a tündérek ma is lejárnak hajnalonta az égig érő nyárfákról. Most is sírnak. És keservesen sírnak. Siratják Kisorosz elöregedő magyarságát, a haszontalan lusta sárkányként sokakba beköltöző nincstelen nemzettudatot, az üres parasztházakat a Nagy, a Templom, az Új és az Oláj utcán.
Egy nap, mondogatta magában, úgy betyár módon, harmatfürdőben részesíti legalább a regrutáit, hogy életre kelljen az idős nemzedék is, mert a tavaszidő meghozza midig Isten segítségével az örömteli újrakezdés diadalát.
