Nem mese, valóság, amikor sok-sok évtizeddel ezelőtt a kisorosziak, a magyarcsernyeiek és a tóbaiak gyalog mentek Töröktopolyára, Nagyboldogasszony napján, az egyetlen Szűzanya kegyhelyre Bánátban.
Apám meséli:
Suhanc kölyök voltam, amikor a kisoroszi Nagy utca végén édesapám cséplőgépével a hereszénán dolgozott. Éppen früstök volt, leállt a gép. Énekszót, valami nagyon kellemes dallamot véltünk hallani. Kiszaladtam az utcára. A vastag porban, ki mezítláb, ki rojtos papucsban, emberek jöttek. Élükön Papdi Péter bácsi, az irgalmatos lelkű, szent ember, magasba tartva vitte Jézus keresztjét. Mögötte asszonyok jöttek hosszú, bő szoknyában. Kezükben rózsafűzért tartottak, mások zsolozsmás könyvet, és énekeltek égbe hatolóan gyönyörű Szűz Mária – éneket:
„Istentől megáldott égi Szűz Ara, akit kiválasztott az ég és föld Ura. Szűz, malaszttal telve, tiszta fénysugár, Te világíts, merre éltünk útja jár…”
A férfiak lobogókat vittek, és hangosan mondták a Miatyánkot és Üdvözlégyet, amikor befejeződött egy ének.
A cséplőgépnél az emberek keresztet vetettek. Volt, aki letérdelt, és imára kulcsolta a kezét. Az akkori kántor, Gazsó Gergely pedig énekelni kezdet a verejtékes, poros cséplőgép-munkásokkal: „Ő a szép szeretet kegyes Anyja, szívemmel csak hozzá van bizalma…”
* * *
Ica, a barátnőm meséli:
Magyarcsernyén voltam gyerek. Az 50-es évek elején történt. A búcsújárók lobogós menete az utcai keresztfához ért, ahol az út elágazik Tóbára. De ott megállítottak bennünket a hatóság emberei. Mi órákat vártunk imádkozva, hátha meggondolják magukat és elengednek bennünket a töröktopolyai zarándokhelyre.
Egyszer csak három fiatal asszony futott felénk. A templomban voltak. Azt mondták, a templom falán megjelent a könnyét hullató Szent Szűz arcképe. A menet megfordult. Mindenki a templomba ment imádkozni. Azóta sem feledtem, hogyan sírt a Szűzanya.
* * *
A nyugdíjas tanító nénim meséli:
Sohasem tagadtam meg hitemet, de még most is fáj az az időszak, amikor a pedagógus nem járhatott templomba. Most már évek óta részt veszek a Nagyboldogasszony-i búcsún. Gyónok és áldozok. És a Szűzanya méltóságos szeretetét kapom, amely nemcsak lelki táplálék, hanem hatalmas erőt ad, hogy embertársaimat felkaroljam. A betegekért, az elhunytakért imádkozom. Mindennapi fohászomat Szűz Máriához egy 1879-es imádságos könyvből tanultam: „Gyulladozz én szívem Szűzanyámért, tiszta szívnek oltalmáért, szerelmétől égek, valameddig élek; szívem feláldozom, neki adom.”
* * *
És az én imám:
Múlt évben Nagyboldogasszony napján beültem a töröktopolyai templom tövébe egy doroszlói asszonytársaságba, miután megjártuk a templom kertjében levő stációkat. Forróságot nem éreztem, pedig kánikula volt. De néztem a doroszlói lobogókat. Lengette a szél őket. Ugyanilyen lágysággal lengedezett egy kisfiú fekete kalapján a magyar pántlika. Mindannyian a Szűzanyához jöttünk, és jó volt kimutatnunk a tiszteletünket, megérezni Szűzanya oltalmát és áhítattal megélni keresztény magyarságunkat. Ott, egy doroszlói nyugdíjas óvónő megfogta a kezemet és megtanította velem a Szűz Anya-imát:
„Tekints kegyes szívvel és irgalmas szemmel a mi szent eleink kérelmére!
Jöjj, örökségednek rettegő népednek, jöjj kérünk, oh, Anyánk védelemre!
Míg bennünk egy ér mozdul, vagy csepp vér - Téged híven fogunk mi tisztelni, kegyes jóvoltodat emlegetni.”
