Több mint hatvan éve szokása, hogy hajnalonta, a napfelkeltében kiáll a fényre. Nem csinál egyebet, csak a keleti irányban fekvő kotárka széléhez áll és várja a napot, bámulja a fényt.
Ez olyan lesállás. Mondjuk, bármely pillanatban elugorhatna, ha éppen a kotárka a megvénhedt és száraz olaj szagú léceivel dőlni kezdene, vagy esetleg éppen a kotárka mögé bújhatna el, ha valaki kaput nyitna rá. Szörnyen restellné, ha látnák: ő napfénnyel ébred, napfénnyel beszélget. A napfény hajnalban a legjobb barátja. Cirógat és nem perzsel. Gondolkodásra készteti, mint a plébános szava a vasárnapi szentmisén.
A nap most is a tiszahegyesi magas nyárfáktól pár arasznyira kelt fel. A hajnali fény megvilágította az addig elterülő kukorica- és tányericatáblát. A kukorica haragoszölden figyelte őt, de a napraforgók versenyt futottak a kegyeiért. Apró lándzsás, aranysárga lángszirmaikkal örökösen hajbókoltak előtte. Ő pedig nem szokott meg ilyen udvariasságot. Mert ugye, kitől is kaphatott volna egy kis kedves szót, vagy éppen pátyolgatást, mert lassan két éve a feleségét eltemette. Gyermekük, az az áldott teremtés pedig tolókocsiba töpörödött, szinte járni sem tud, nemhogy járkálni fel és alá. Régen a fia mindennapos látogatója volt és csak ő tudta hogy a fény, az áldott napfény a barátja. Beszélget vele némán, szavak nélkül. Egy hunyorítás, egy, két, három pislogás minden jajszót elárul és a sok sóhaja már óhajjá válik, mert a napfény arany keretbe szabdalja őket.
Fényképek ezek. Csak ő látja a színét, a vakító sárgát, az életízét, a verejtékét vagy éppen a könnycsordulását. Az egyik fényképen egy hullámzó árpatenger volt, a másikon búzatenger. Sokan mondták neki ne vesse közvetlenül egymás mellé őket. De ő a fényre hallgatott. A fény az ellenkezőjét súgta neki. Egy másik képen a nagykikindai malmot látja, amint lenzsákokban adja át a barna búzaszemek milliárdjait. Azok meg nem akarnak a parasztkezétől megválni. És rátapad a sok millió búzaszem, ő meg a mázsás búzafolyót húzza maga után vissza, Szajánig. Mert így van minden termésével, mert nem lehet tőlük csak egyszerűen megválni.
A másik fényképen, amit a kotárkához közeli fény csal ki belőle, egy bírói ruhát visel koromfeketén, fején, meg cilinderféle kék és piros csíkos kalap, és bírói elszánt döntéssel kiabál a világnak: huszonöt dinár a búza! Az eddig alacsony ár, csak tréfálkozás volt a parasztemberrel! Elvégre ő igazán tudja, mi lenne a megérdemelt ár, amikor a cilinderes döntőbírák felkarolnák megbecsült parasztemberként és homlokáról puha zsebkendővel letörölnék a lenzsákok súlyát, a tarló kotújának szúrását.
Ezen a reggel a napfény a tányerica aranykoszorúját küldte felé. Ez a növény is délceg volt, olyan, mint a paripa, mely szárnyakat növeszt és sarkantyú nélkül, de mégis kecsesen szárnyal az ég felé. Ott a drága Jóisten várja, mert éltében csak ő tudott igazságot tenni és sugallni neki, hogy fohásza eljuttatja a megbecsült, magyar szajáni paraszt táborába.
És dőlt a fény. Arcát simogatta. Ő meg mosollyal válaszolt neki. A reggeli hatórási harangszó meg végképp Isten felé fordította, aki a fénycsóvákkal aranytallérokat szórt a lába elé. Azok koppantak, mint a földre hulló zöld diók, ő meg tapogatta a reggeli napfényben az elgurult és vele bújócskát játszó aranytallérokat.
Hát 2008 júliusában és fullasztó korai augusztusában így lett aranytalléros becsülete egy öreg, nevetéstől aligha sziporkázó parasztgazdának Szajánban.
