A léki horgászás népszerűség tekintetében – világviszonylatban szemlélve – egyre szorosabban nyomon követi az egyéb horgászmódszereket. Azokat, amelyek gyakorlása végett nem kell megfúrni a víz megkeményedett felső rétegét. Az öklömnyi lyuk élményvilága túlságosan szűk kapcsolatot teremt a vízi világgal, ezért a léki horgászás elményvilága is erősen behatárolt – vélik a négyzetkilométeres víztükörben gondolkodók. A jéghátról is horgászók azzal vágnak vissza, hogy asztalnyi meg szobányi léket azok szoktak vágni, akik főidényben is csak akkora halakat fognak, amelyek az öklömnyi léken is átférnének.
Csakhogy a léki horgászás tájainkon nem az emeletes zsákmányokról regél. Gyakorlása inkább szimbolikus, mintsem zsákmányközpontú. Holtidénykopatató, unalomsemlegesítő, őszt feledtető, tavaszt sejtető... Lyukat ütni a jégben; megnézni, van-e alatta víz; létezik-e még mögötte a vízi világ. És egy-két pikkelyessel bizonyítani, hogy van még benne élet. Dióhéjban aligha több ennél.
Futólag mondjuk, hogy a lék szűkreszabottságát biztonsági okok határozzák meg, nem pedig a várt zsákmány méretei. Annak ellenére, hogy a horgászok a derűlátás világbajnokainak számítanak, tárgyilagos felmérésért mégsem kell mindegyiknek a szomszédba járnia. A lék szűk nyílásán keresztül a horgász legalább olyan sikeresen kommunikál a vízzel meg a hallal, mint telefonáló, csettelő, szkájpoló... a távoliakkal.
Átfagyva, hóval belepve, mozdulatlanul. Gondolatban, szótlanul.
