Rólunk mesélnek

Decemberben és januárban a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet a bajai Türr István Múzeummal és a szabadkai Tanítóképző Karral együtt vett részt a Határ, ami nem választ el elnevezésű, határon átívelő projektben, melynek keretében vajdasági tájházakat, illetve helytörténeti gyűjteményeket tartalmazó házakat mértek fel, és az ott található tárgyakat leltározták. A bánáti településeken elsőként a szajáni, valamint a tordai tájházat, Bácskában pedig a tornyosi Magda-Lakot kapcsolták be a munkába.

A nyáron egy újabb sikeres, határon átívelő pályázatnak köszönhetően a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet – együttműködve a resicabányai Bánsági Múzeummal (Muzeul Banatului Montan) – részt vesz A bánáti régió kulturális hagyományainak digitalizálása – a könnyű hozzáférés biztosítása a turisták és a szakértők számára (Digitalisation of the cultural traditions of the Banat region – securing the easy access for tourists and experts, RORS00227) elnevezésű IPA-projektben.

A zentai székhelyű intézet a program keretében folytatja a tavaly télen megkezdett vajdasági tájházak és helytörténeti gyűjtemények felmérését, leltározását és digitalizációját a kisoroszi, az erzsébetlaki és a hertelendyfalvi tájházakban.

Kormányos Katona Gyöngyi, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója Kisoroszon elmondta, hogy számukra fontos a vajdasági tájházak felmérése és digitalizálása, ugyanis korábban nem végeztek hasonló munkát a környéken. Elmagyarázta, hogy ez összhangban van a Magyar Nemzeti Tanács kulturális stratégiájával is. Meglátása szerint számtalan, pótolhatatlan kulturális örökség pusztul folyamatosan, és ilyenek a tájházak is, amelyeket az elmúlt évtizedekben – többnyire civil kezdeményezésre – maguk a falvak hoztak létre, és saját erőből gyűjtötték össze berendezéseiket is, fenntartóik azonban fokozatosan visszavonulnak, az anyagi források hiánya pedig tovább gyorsítja az épületek és a gondosan összeállított, nagy értéket képviselő gyűjtemények pusztulását.

‒ Utolsó óráiban vagyunk annak, hogy legalább digitális formában megmentsük ezeket az értékeket, amit a projekt tevékenységei tökéletesen támogatnak. A cél a kultúregyesületek, a tájházak és a népi programok feltárása, archiválása és dokumentálása, valamint a kulturális és népi örökség feltérképezése és digitális megőrzése, tehát a helytörténeti anyagok, fényképek, térképek, és népművészeti gyűjtemények digitalizálása. Ebben a pályázati körben a tevékenységünk célja három bánáti település tájházainak anyagi, szellemi és népművészeti értékeinek felmérése, ezek: Kisorosz, Erzsébetlak és Hertelendyfalva – mondta a zentai intézet igazgatója.

Az igazgatónő szavai szerint a helyi gyűjtemények jelentős szerepet játszanak a nemzeti, az etnikai és a helyi öntudat erősítésében, pontos feltérképezésük gazdagítja a helybeli kincstárat.

‒ Vajdaságban a falumúzeumok mellett a helyi és néprajzi gyűjtemények, illetve az úgynevezett „tájházak” is jelentős szerepet játszanak a többnemzetiségű lakosság tárgyi emlékeinek megőrzésében. Az elmúlt három évtizedben számos ilyen gyűjtemény jött létre – részben spontán módon, részben különféle kulturális egyesületek és civil szervezetek tevékenysége révén. Bár az autentikus népi építészeti objektumok megőrzése ezekben az esetekben csak ritkán valósult meg, az etnoházaknak nevezett objektumok az ott található tárgyi anyag miatt így is jelentős értéket képviselnek. A gyűjtemények többnyire helyi lakosok adományaiból jöttek létre, vagy egy-egy lelkes magángyűjtő alapította őket. Ritka esetekben áll szakértő a gyűjtemény mögött, így általánosságban nem beszélhetünk tudatos gyűjtésről. A gyűjtött tárgyak egyrészt a mindennapi használatban lévő, régi és értékesnek tartott eszközökből állnak, másrészt az érdeklődés a különleges, érdekes, feltűnő, kíváncsiságot keltő tárgyak felé is irányult. A gyűjtemények sokféleségére utal az is, hogy különböző korszakokból származó tárgyakat tartalmaznak: kézművesek, kisipari termelők termékei, valamint gyári áruk is megtalálhatók bennük – ezek mind hatással voltak a helyi lakosság életmódjára, kapcsolataira és identitására, illetve tükrözik az időszakok, állami berendezkedések és politikai rendszerek változásait – fogalmazott Kormányos Katona Gyöngyi.

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója elmondta, hogy a tárgyak dokumentálása és leltározása csak igen kevés esetben történt meg, éppen ezért a tárgyakhoz kapcsolódó tudás – amely az adományozók vagy a gyűjtemények kezelőinek birtokában van – veszélyeztetetté vált. Hozzátette, hogy ha nem dokumentálják ezeket a tárgyakat, akkor a hozzájuk kapcsolódó információ idővel végleg elvész.

‒  A tájházakban nyomon követhető, hogy hogyan éltek, és hogy milyen tárgyi kultúrával rendelkeztek az őseink. A vajdasági civil szervezetek és művelődési egyesületek a tájházakat azért alakították ki, hogy ott programokat szervezhessenek, és hogy ott összegyűlhessenek az emberek. A fiatalok és az idősek körében is népszerűek az ilyen megmozdulások, ezért azok közösségmegtartó, közösségformáló és identitásmegerősítő erővel is bírnak. Nem történik ez másképp Kisoroszon sem, ahol a tájház körül és a környékén is szerteágazó tevékenységeket szerveznek és folytatnak. Úgy érzem, hogy az időt tekintve, eljutottunk az utolsó pillanatba ahhoz, hogy a tájházak megóvásának fontosságára is felhívjuk a figyelmet. Valamennyi tájházunk rossz állapotban van, a fenntartók és a civil szervezetek nem tudnak kihez és hova fordulni anyagi támogatásért, hogy az ingatlanokat megóvják a pusztulástól. Erre a kihívásra megoldást kell találnunk – nyomatékosította Kormányos Katona Gyöngyi.

A 2004-ben megalakult kisoroszi Torontál Magyar Oktatási, Művelődési és Ifjúsági Központ egyik fő célja volt, hogy egy tájházzá alakítható épületet vásároljon. Talpai Sándortól, a központ elnökétől megtudtuk, hogy szerencsés helyzetben érezték magukat, ugyanis még abban az évben találtak egy megfelelő ingatlant, amely az 1880-as években épült, és 1922-ben lett felújítva.

‒ Az itt található tárgyakat a falu lakossága ajándékozta, mi nem vásároltunk semmit. Az épület egy vert falú ház, eddig sikerült megóvnunk, de minden évben ki kellene a repedéseket javítani, és be kellene meszelni a falakat. Sajnos eljutottunk abba a helyzetbe, hogy elfogytak azok a szakemberek és mesterek, akik emlékeznek még az igazi tapasztás művészetére, úgyhogy én azt az ötletet vetettem fel az intézetnek, hogy keressenek olyan idős mestereket, akik elvállalnák a fiatalok betanítását, hogy azok is megtanulják a tájházak tapasztását és meszelését. Ha itt a lepotyogott falat homokos malterrel pótolnánk, akkor az már nem lenne ugyanaz, elveszne az épület tájház jellege – magyarázta Talpai Sándor.

A munka keretében a VMMI szakemberei és külső munkatársai lefényképezik a tájházban található tárgyakat. A fényképekhez készítenek egy néprajzi leírást, ebbe belefoglalják, hogy honnan származik a szóban forgó tárgy, milyen szerepet töltött be az emberek életében, és a méreteit is rögzítik. A fényképek és a leírások felkerülnek a Vajdasági Magyar Digitális Archívum felületére, ahol az érdeklődők is megtekinthetik ezeket a digitális gyűjteményeket. A kisoroszi tájház felmérésében Nagy Abonyi Ágnes muzeológus és néprajzkutató is részt vett.

‒ Minden tájház más, minden gyűjtemény más. Az előző gyűjtemények – különösen a tornyosi Magda-Lak – rendkívül gazdag. Ott Szabó Magda arra törekedett, hogy a szobák egységes képet adjanak olyan szempontból, hogy egy legyen paraszti szoba, a másikat pedig már egy polgári ház módjára rendezte be. Az ő gyűjteményében helyet kaptak olyan mezőgazdasági tárgyak is, amelyek bemutatják annak a térségnek – tehát Zenta és környékének – a régi foglalkozásait. A szajáni tájházban kicsit szétszórtabb az anyag, de ott is láttunk rengeteg szép tárgyat. Amikor beléptünk ebbe a kisoroszi a tájházba, az első benyomásunk az volt, hogy nagyon rendezett és szerteágazó az anyag. Viszont kiderült, hogy saját berendezése nincs, teljesen üresen vásárolták meg, tehát nem volt itt semmilyen bútor, semmilyen tárgy. A gyűjtemény napjainkban is bővül, a helyiek a mai napig elhozzák azokat a régi tárgyaikat, melyekre otthon már nincs szükségük. Főként konyhai és szobai berendezéseket tartalmaz, de múzeumi értékű tárgyak is ékesítik, mint ez az 1832-ből származó harmónium, mely most is működik. Ezt nem magánházakban, hanem a templomban használták, tehát nem a tájházban van a helye, de valahogy nem is veszi észre az idelátogató, hiszen le van takarva egy szép, fehér terítővel, mely bemutatja a helyi asszonyok hímzésvilágát. A harmónium tetején ima- és énekeskönyveket találtunk. Ezek a szakrális nyomtatványok nagyon értékesek, mert kottás imakönyv is van köztük. Ez mutatja, hogy az, aki a harmóniumot őrizte otthon, bizonyára egy egyházi képviselőnek vagy a kántornak volt az ismerőse vagy a rokona, aki érdemesnek tartotta, hogy megőrizze és beadja a gyűjteménybe – magyarázta a néprajzkutató.

Nagy Abonyi Ágnes elmesélte azt is, hogy az almárium tetején rábukkantak egy komatálra, amelyet egy komakendővel takartak le. Mint az kiderült, valamikor fontos szerep jutott ennek a két tárgynak.

‒ Ez egy eredeti komakendő, négyzet alakú, hímzett textildarab, amelyet a legtöbb esetben különböző motívumokkal, virágmintákkal díszítettek fel. A gyerekágyas asszonynak a komák ebben vitték el az ebédet, a levestálat takarták be ezzel a kendővel. A kiválasztott textilt a komaasszony már a gyermek megszületése előtt kihímezte, és miután megszületett, a textil sarkaiba belehímezte a gyermek nevének kezdőbetűit, valamint az évszámot.  Érdekesek itt még az ágyruhák, a lepedőszélek. Ezek az 1910-es és az 1920-as évek végén készültek, amikor a párnavégeket még lyukhímzéssel díszítették fel. Ennek a pontos neve fehérhímzés volt, melyhez értelemszerűen fehér hímzőcérnát használtak, és amely gazdag motívumkinccsel rendelkezett. A zentai mintaszúró műhelyekből számtalan olyan kidrukkolt, kiszurkált textil került ki, amelyet az asszonyok megvásárolhattak bármelyik vásárban vagy a piacon. Bár találtunk szabad rajzú darabokat is, amelyeket szabad kézzel rajzoltak, és ez teszi egyedivé a textildarabokat – fűzte hozzá Nagy Abonyi Ágnes.