„Hiszek a színház emberformáló erejében”

Kovács Frigyes neve összeforrt a vajdasági magyar színházzal: színész, színházalapító, színházvezető, rendező és tanár, aki útjára indította a Tanyaszínházat és a Kosztolányi Dezső Színházat, a szabadkai Népszínház magyar társulatát pedig szinte a semmiből élesztette újjá. Jelenleg a Soproni Petőfi Színház tagja, de olyan filmekben is szerepelt, mint a Kojot című akciódráma, vagy a Drága örökösök és a Mellékhatás című sorozatok. Legutóbbi elismerése, Szabadka Város Pro Urbe díja apropóján beszélgettünk vele: gyerekkori ingerszegénységről, lázadásról és a színház emberformáló erejéről.

– Milyen kulturális élmények értek gyerekkorodban?
– Nagyon szegény paraszti családban nőttem föl. Nem volt testvérem, egyedül voltam gyerek a házban. A szüleim állandóan dolgoztak, én meg ott éltem a kutyáimmal és a nyulaimmal Tornyoson, tanyán, majd Kavillón. Rettentően ingerszegény környezet volt ez, egy-két imakönyvön kívül nem akadt könyv a házban, de a vasárnapi Magyar Szót minden héten megvette az apám és aztán mindent elolvasott benne. Minden cikket, minden hírt, minden apróhirdetést, még az impresszumot is, és mindig hangosan olvasta. Az egyetlen úgymond kulturális élményt a napilap jelentette. Az, hogy hangosan olvasni, meg hangosan fejezni ki a gondolatainkat – lehet, hogy onnan datálódik bennem. A beszédmegnyilvánulás számomra természetes, gyermekkorból hozott példa. Az első könyvet én vittem haza. Az első televíziókészüléket is én vettem a házba. Akkor már, amatőr színészként, sok helyen felléptem, megjelentem, a tévében is szerepeltem. Azért vettem a tévét, hogy a szüleim lássák, mégiscsak ér valamit, amit csinálok. Apám addig azt hajtogatta, hogy nem lesz belőlem semmi. Sok szomorúságot okoztam nekik, kerültem az iskolát, gond volt velem. De amikor látta, hogy szerepelek a tévében, akkor kezdett büszke lenni rám.
– Lázadtál? Vagy miért hanyagoltad az iskolát? 
– Mindig lázadtam, soha nem azt csináltam, ami kötelező volt. Az iskolás gyereknek meg elő volt írva a tananyag, ami persze untatott. Engem mindig valami más érdekelt. Így volt ez általános iskolában, így volt ez középiskolában, a katonaságban pláne így volt, mert engem egyáltalán nem érdekelt a harcászat. Engem már akkor is a színház érdekelt és semmi más. Nem véletlen, hogy mindenütt színházat akartam csinálni, az általános iskolában, a gimnáziumban, a katonaságnál is. A gimnáziumi tananyagot elhanyagoltam, ezért kétszer is kirúgtak. Inkább drámairodalmat, színházi szakirodalmat olvastam, efféle könyveket bújtam.
– Volt, aki mégis irányt mutatott?
– Igen, volt. A topolyai gimnáziumban találkoztam a híres magyartanárral, Tóth Ferenc költővel, aki sajnos nagyon fiatalon, egy balesetben meghalt. Feri egyszer eljött hozzám, és verset elemeztünk. Tizenöt éves voltam, Topolyán laktam albérletben, és először fordult elő, hogy egy általam nagyon tisztelt, művelt felnőtt emberszámba vesz. Kíváncsi volt rá, mit gondolok egy József Attila-versről, amivel az óbecsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére készültem. Ez óriási élmény volt, akkor indult be igazán a fantáziám. Megnyílt előttem az irodalom világa, a versek mélysége, szépsége, és rádöbbentem, mennyire el lehet merülni egy-egy műben. Feri adott a kezembe egy könyvet is, Fischer Sándor: A beszéd művészete című tankönyvét. Vastag kötet volt, két hanglemezzel, elméleti és gyakorlati résszel. 52 hétre beosztva tartalmazta a gyakorlatokat, légzés, ritmus, hangsúly, hangadás, hangképzés. Mindent végigcsináltam, nem tíz percig, hanem akár egy órát is gyakoroltam naponta. Ez a könyv lett a bibliám. Mások a gimnáziumi tananyagot tanulták, én inkább ezt bújtam. Ez a könyv végigkísért a pályafutásomon. Egészen addig, amíg beszédtanárként tanítottam az Újvidéki Művészeti Akadémián. Kétszer rúgtak ki a gimnáziumból. Másodszor, amikor kirúgtak, akkor a színjátszásnak köszönhetően vettek vissza. A Virág Misi bácsi, aki akkor a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatója volt, megnézte az Antigonét, amelyben Kreónt játszottam. Annyira hitt bennem, hogy elment a gimi igazgatójához, akinek azt mondta, hogy ha valahogy leérettségiztetik ezt a fiút, akkor felveszik a színházhoz színésznek. És csodák csodája, behívott az igazgató – akkor már két hónapja nem jártam iskolába –, átnézte a jegyeimet és mondta, hogy kezdjek megint bejárni az órákra. Pont ekkortájt írták ki a pályázatot az alakulófélben levő Újvidéki Művészeti Akadémiára, ahol érettségi nélkül, különbözeti vizsgákkal is lehetett jelentkezni. Akkor tanultam először életemben igazán. Két hónapon át éjjel-nappal készültem történelemből, földrajzból, anyanyelvből, szerbből, idegen nyelvből, és persze csak utána jött a képességvizsga. Ha nem jön ez a lehetőség, biztosan elvesztem volna, valószínűleg már nem is élnék. 
– Egész életedben a színház volt a középpontban, honnan ez a vágy a színház iránt?
– Ez valami nagyon erős, belső indíttatásból fakadt. Nyilván exhibicionistának születtem. Szerettem szerepelni. Gyermekként is örökké felnőttek között voltam. Persze az a közeg, amiben felnőttem, egyáltalán nem volt gyermekközpontú. Ott a gyereknek hallgass volt a neve. Talán éppen ezért erősödött fel bennem a szereplési vágy, mert nem igazán engedtek megnyilvánulni. A verbális kifejezőkészségem is korán jelentkezett, noha sokat voltam egyedül, és nem volt kivel beszélgetnem, főleg magamban beszéltem. Érdekes, de sokáig azt hittem, van egy ikertestvérem. Kicsi koromban azt játszottam, hogy cipelek egy nálamnál kisebb gyereket, akit neveltem, védtem, akinek beszéltem. Mindenesetre nagyon sokat voltam magányos, és ezzel szórakoztattam magam. Közben figyeltem. Például a vasárnapi misén a papot, aki nagy hatással volt rám. Szépen beszélt, figyeltek rá az emberek, mindenki csendben hallgatta. Művelt és okos volt, ünnepélyesség lengte körül. Innen is eredhet, hogy elkezdett érdekelni a színház, noha színházat akkor még nem is láttam élőben, csak a tévében a színházi közvetítéseket.
– A pályád egyik jellemzője, hogy időről időre – szinte a semmiből – színházat csinálsz. Honnan jön ez a késztetés?
– Hiszek a színház emberformáló erejében, gazdagítja a humánumot, fejleszti az egyént, az ízlését, a gondolkodását, a lelki rugalmasságát. Amint hiányt láttam, rögtön cselekvésbe fogtam. Ha nincs színház, csinálni kell. Ha sorvad, élesztgetni kell. Ha nincs rá tér, teret kell nyitni. Van, aki ilyenkor vállat von, hogy „majd lesz valahogy”, én pont ilyenkor kapok erőre. Mert tudom, hogy aki művészetet fogyaszt, az gazdagabb emberré válik. Emellett a színház közösségi élmény. Tíz, száz, ötszáz ember együtt lélegzik a sötétben, és közben mindegyik a maga nyelvére fordítja le, amit lát. Ez az együttlét ad valami pluszt, amit semmi más nem tud pótolni. Az én késztetésem innen fakad. Ezért fáj, amit látok a szabadkai Népszínház körül. Az fáj, hogy a közéleti döntéshozók nem tartják a színházat azon a polcon, ahol lennie kellene. Itt felépült egy színházépület, és mégsem költöznek be. Húsz éve „istállóban” tartják a színészeket mint valami fölösleges kártevőket, akiket kiirtani nem lehet, muszáj őket ott tartani, de tessék elmenni most abba a próbaterembe, ahol próbálnak a színészek, tessék oda most elmenni, 40 fok van minimum! Szörnyű helyzetben van a színház, és ez nekem nagy fájdalmam. Ez annyira fáj nekem, hogy amit 1998-tól 2006-ig itt fölépítettem, abból már szinte semmi sincs. Mert akkor volt a szabadkai Népszínház magyar társulata a csúcson. A szabadkai Népszínház magyar társulatának leépülésével a saját temetésemet látom. Azt nézem végig, hosszú, fájdalmas folyamat. 

– Emellett voltak kudarcok? Mit hordozol még magadban, ami nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna?
– Őszintén, én semmivel sem vagyok elégedett. Megcsináltam a Soltis Lajos Stúdiót. Nagyon fontos ember volt ő a Vajdaságban. Tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián, jó néhány gyerek az ő keze alatt pallérozódott. Például neki hét év után örömmel adtam át a helyem a Tanyaszínházban, örültem, hogy végre jött valaki, aki nagyobb erővel, fantáziával, energiával tudta vinni az ügyet. Szóval Soltis Lajos fontos személy volt. A tehetsége mellett az áldozatkészsége miatt, a tettrekészsége miatt, az energiája miatt. Szerettem volna, ha a neve így, egy színházi műhely révén is fennmaradt volna. Sajnos a stúdió nem maradt meg és ezt kudarcként éltem meg. Az elődöket tisztelni kötelesség. 

– Mi volt a Soltis Lajos Stúdió célja, és hogyan működött?
– Miután a Kosztolányi Dezső Színház önállósulhatott – részben a szabadkai önkormányzatnak, részben Urbán Andrásnak köszönve – olyan műhelyt akartam, ahol önkezdeményezés van, ahol szabadon szárnyalhat a színész fantáziája. Ha egy színész ötlettel jött, figyeltem, biztattam, ha érlelődött benne valami, kivártam, hogy ő mondja ki, és akkor elkezdtük. Ha láttam, hogy van értelme, pénzt tettem bele. Így születtek nagyszerű előadások. Persze nem minden kísérlet állt össze, ha valami nem akart előadássá formálódni, nem erőltettem. A színház egyszerre katonai intézmény és érzékeny közösség: van rend és parancs, amit végre kell hajtani, de ugyanakkor egy nagyon érzékeny dolog, az alkotóknak saját mozgástér is kell. Abban az időben nagyon nagy elvárásaim voltak, nemcsak másokkal szemben, hanem magammal szemben is. Ekkoriban terjedt el, hogy zsarnok vagyok. Lehet, hogy zsarnok voltam, de közben nagyon nyitott és érzékeny, folyamatosan figyeltem a munkatársaim rezdüléseit. Azt, hogy ez a kezdeményezés megszűnt, kudarcnak élem meg. Sajnos nem tudtam elhitetni az utánam jövőkkel, hogy ezt érdemes továbbvinni, és hogy nem csak a jövőnkkel, a múltunkkal is foglalkozni kell. 

– Miért választottad az itthon maradást, amikor Szabadkára jöttél, akár át is mehettél volna Magyarországra, mi billentett a maradás felé?
– Mert itt volt dolgom! Itt volt az a munka, amit el kellett végezni. Mert Szabadkán haldoklott a magyar színjátszás. Persze bizonyos szempontból jobb lett volna, ha korábban átmegyek Magyarországra. Például itt nem nagyon voltak olyan elődök, akiktől tanulhattam volna. Éretlenül, felkészületlenül kerültem igazgatói helyzetbe, nem akartam az lenni, inkább tanulni szerettem volna valakitől, de már nem volt kitől. Nem éltek, vagy nem voltak itthon, akikre felnézhettem volna, akiktől tanácsot kérhettem volna. Hiányoltam valakit az idősebbek közül, akivel tudok beszélgetni, vitatkozni, akitől kérdezhetek. Nem volt. Ezért nekem kellett kitalálnom magamat is, meg a színházat is. Most, hogy nem itthon dolgozom, valahogy félembernek érzem magam. Remek szerepeket kaptam, olyanokat, amelyekre egész életemben vágytam. Lehettem Lear király a Békéscsabai Jókai Színházban, ez hatalmas ajándék. Borzasztóan hálás vagyok érte. Rendezhettem Friedrich Dürrenmatt legismertebb, legtöbbet játszott drámáját, Az öreg hölgy látogatását. Hatvan ember a színpadon, hatalmas produkció. Most Sopronban a Petőfi Színházban is elhalmoznak szerepekkel, és rendkívül hálás vagyok ezért is. Igyekszem a tőlem telhető legtöbbet nyújtani színész-alkotóként. De mégis félembernek érzem magam. 
– Mivel foglalkoznál most a legszívesebben? Mitől éreznéd magad megint „egésznek”?
– Tisztában vagyok az élet végességével, ezért nem ábrándozom arról, hogy Szabadkán újra felépítem a magyar társulatot. Erre ma nincs igény, sőt, mintha a hivatásos színjátszás – nem csak a magyar, a szerb is – tudatos leépítés alatt állna. Politikai hátszél nélkül ez nem megy, nem lenne szabad hagyniuk, hogy ez történjen. Közben a lelkem sír, de Szabadka nélkül nem tudok meglenni. Muszáj hazajönnöm, látnom a Városháza tornyát, levágni otthon a füvet, kapirgálni a kertben. Dolgozni viszont itt most nem tudnék, mert hiányzik hozzá a közeg és az akarat.
– Hipotetikusan teszem fel a kérdést, ha jönne egy felkérés, hogy Szabadkán, a színház új épületében adj új lendületet a Népszínház magyar társulatának, elfogadnád? 
– A válaszom is nagyon hipotetikus. Igen, de… a három pont után sok minden van. Ehhez szemléletbeli változásokra és pénzre van szükség. Na, nem arra, hogy engem kifizessenek, hanem a színházcsináláshoz kell a pénz. Lehet pénz nélkül is színházat csinálni – ha muszáj, lehet –, csak az nem lesz korszerű és fenntartható. A mai néző, aki egész nap képernyőn csüng, joggal vár látványt is, és már csupán ez komoly erőforrást igényel. De ilyen felkérés nem fog érkezni, és nem is várom el, hogy érkezzen. 
– Hogyan tekintesz a díjakra?
– Úgy érzem, részben annak köszönhetem, hogy megértem azt a kort, amikor már kevesen maradtunk, akiknek oda lehet ítélni. De talán annak is, hogy mindig lázadó voltam. Ami kötelező volt, azt sosem csináltam. Engem mindig valami más érdekelt, mint amit előírtak. Ez vitt előre, ez formált, és ennek köszönhetem mindazt, amit elértem.